"Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel." "Szeresd felebarátodat, mint tenmagad."
Ismerősek ugye az előbbi idézetek? Bizonyára ritka, mint a fehér holló, az olyan ember, aki mindenkivel jóban van, és nincsenek ellenségei. Ha pedig vannak, akkor sem szokott jót kívánni nekik...
"A harag azonban rossz tanácsadó"- mondják, karöltve "kedves" rokonaival: a viszálykodással, a rosszindulattal és a dühvel. Ha bosszút állunk ellenségünkön, ezzel ördögi kör jön létre, hiszen ő ebbe nem nyugszik bele és visszavág. Mi aztán újból, és ez így megy a végtelenségig. Természetesen mindkét fél szenved, és a legrosszabb esetben belebetegszik...
Akkor hát mégis miért kellene örülnünk az ellenségeinknek? Sőt, még tisztelnünk is őket?
Őszentsége a Dalai Láma így vélekedik erről:
"Én úgy látom, hogy a lelki élet lényege az együttérzés. Ha az ember sikeres akar lenni a szeretet és az együttérzés gyakorlásában, a türelemre elengedhetetlenül szükség van. Ahogy nincs nagyobb erő a türelemnél, nincs veszélyesebb kórság a gyűlöletnél.
Valójában az ellenségre is szükség van, hogy gyakorolhassuk a türelmet. Barátaink nem teszik próbára türelmünket, csak az ellenségeink. Ebből a szempontból ellenségünket akár tanítónak is tekinthetjük, sőt tiszteletet érdemel, mivel értékes lehetőséget biztosít számunkra, hogy gyakorolhassuk a türelmet."
Gondoljunk csak bele, milyen unalmas is volna, ha úgy élnénk le az életünket, hogy sosem ütköznénk semmilyen akadályba? Ha a bölcsőtől a sírig mindenki csak kényeztetne, a tenyeréből etetne és elszórakoztatna egy kis grimasszal? Ha sosem szembesülnénk kihívással, és senki sem tenné próbára képességeinket?
Valójában a küzdelem tesz azzá minket, amik vagyunk. És éppen ellenségeink azok, akik próbára tesznek, akik a terhet jelentik, ami alatt köztudottan nő a pálma.
Egy pozitív életszemléletet tanító tanfolyamon azt hallottam, hogy küldjünk ellenségeink felé rózsaszínű szívecskéket(üzenjünk nekik szeretetet), gondolatban...ettől előbb-utóbb ők is lecsillapodnak, és barátságosabbá válnak. Már ha veszik az adást...
Az biztos, hogy mindenekelőtt nézőpontváltás és rugalmas gondolkodás szükséges ellenségeink "lekenyerezésére".
Ők pedig először a tanítóinkká, aztán talán barátainkká is válhatnak. Volt már erre is példa...
Ezért nem bánom én sem, hogy az utolsó előtti pillanatban meggondoltam magam...
