Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük... Minden egészséges ember eljátszott már néha magában az öngyilkosság gondolatával. (...) Az ember élethez való ragaszkodásában van valami, ami erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete legalább annyit ér, mint a szellemé, márpedig a test visszahőköl a megsemmisülés előtt." - mondja Camus egyfajta válaszként a dolgozat első mondatára. Úgy érzem, az egzisztencialista író gondolatai keretbe helyezik Juhász Gyula életét, melyet édesanyja így minősített fia halála után: "Nem mondhatom, hogy élt, csak szenvedett szegény Gyuluskám. Nem volt soha öröm az életében." Az élettől való önkéntes megválás gondolata és az ehhez kapcsolódó cselekvéssorozat tengelyére lehetne spirális formában felfűzni ezt a szerencsétlen sorsot. A "meghívott halál" vette át a szellem irányító központjában a vezérlő szerepet. S végül megszerezte a korlátlan uralmat...

Már Ady is eljátszott az öngyilkosság gondolatával, betegségére és szenvedéseire lehetséges megoldásként képzelte el "halott magát", de visszahőköl, s inkább az életet választja:

                                               "Ha akarom, két óra mulva

                                               Halott lesz egy szünetlen elme

                                               S hódolattal lépi át küszöböm

                                               Minden halálok fejedelme

                                               A meghivott Halál

                                               -.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

                                               Asztalomon, álomporokban,

                                               Ott trónol már gyönyörű réme

                                               S két óra mulva már, ha akarom,

                                               Rám hull a legszebb trónnak fénye,

                                               De, jaj: gyáva vagyok. "

(Ady Endre: A meghivott Halál)

Kosztolányi, Babits, Karinthy sorsa is nagyon szomorú, testükből kiburjánzó alattomos kór támadja meg őket, mely keserves szenvedést hoz nekik. Ők azonban lelkileg stabilabbak voltak, ellenálltak az önpusztítás kísértésének. Reviczky Gyula, Tóth Árpád és a szívbeteg Dsida Jenő neve is eszünkbe juthat, akik tudták korai halálukat, mégis írtak, dolgoztak utolsó napjaikig. Idézni szeretném még Szabó Lőrinc gondolatai a halálról és az öngyilkosságról: "Nem volna szabad <<kacérkodni" vele. De nem tudom elkerülni. Valószínűleg sokan nem tudják. Bizonyos koron túl minden épeszű ember alighanem megérik rá, hogy - legalább elméletben - nyugodtan végezni tudjon magával. Dacból, fáradtságból, bölcsességből, unalomból, mindegy. Én legalább így vagyok vele... És íme, mégis élek és véleményt mondok cselekvés helyett. "Testem okosabb" - írtam egy versemben, okosabb, mint az értelem és tud reménykedni akkor is, amikor a gondolkozás már kétségbeesett vagy teljes közönnyé változott. A test "okosságában" kell bíznunk az öngyilkosság csábításaival szemben"

"A magyar borúlátó, depressziós, öngyilkos nemzet; sírva vigadó, pesszimista, balsorssal sújtott itt az ember"- szól a közhely, mely alátámasztja, hogy a tuberkolózisról az öngyilkosságra alkalmazzák a "morbus hungaricus" elnevezést. A szociokulturális öröklés jelensége elfogadott tény. Az öngyilkosságra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a környezetünkben előforduló öngyilkossági esetek modellként hatnak. Juhász Gyula számára is voltak "példamutató" személyek. A pszichoanalitikus megközelítés szerint:  "Juhász Gyula a freudi halálösztönből vezéreltetve saját organikus létét anorganikussá szándékozott tenni, ami öngyilkossági kísérleteiben nyilvánult meg. De sorozatos sikertelen kísérletei miatt arra kényszerült, hogy saját halálát máséba transzponálja. Ezek a helyettesítő személyek olyan híres művészek, akik elmeháborodottságuk következtében (sikeres vagy sikertelen) öngyilkossági kísérletet követtek el." Így született vers a megháborodott és öngyilkos Széchenyi Istvánról (Döbling, 1923), a megbomlott elméjű, ám az önmaga általi haláltól tartózkodó Nietzschéről  (Nietzsche, 1934, Panasz, 1933), tragikus sorsú művésztársairól: a német romantikus zeneszerzőről, Robert Schumanról és a magyar származású osztrák romantikus költőről, Nicolaus Lenauról (Borús szemekkel, 1971). Az Önarckép (1933 ) című költeményében Juhász Gyula beleképzeli magát a festő, Vincent van Gogh életébe, s az ő nézőpontjából láttatja  velünk a beteg világát.

Magyar László, a költő betegségét közvetlenül átélő újságíróbarát gondolatai a modellek hatását emeli ki, érdekes és fontos összefüggéseket tárva fel: "Ezekben az időkben Nietzschét tanulta. A bölcs életíró nővérének könyve volt az olvasmánya. kileste belőle betegségének titkait, és a megtanult tüneteket odamutatta az ijedt orvosoknak. Figyelték, vizsgálták a vérét, próbálgatták reflexeit. Persze hamara kisült, hogy tréfa volt. Komor, ijesztő, rossz tréfa. Végül leleplezték, de lerántották róla az Ady-maszkot is. Mert Ady betegségét is megtanulta, és rossz szerepként akarta végigjátszani. A doktorok már tudták, hogy az irigykedés kényszeríti a színészkedésre, a két lángész kínjait, elmúlását irigyelte." Vargha Kálmán szerint Magyar gonoszkodó szerepjátszást vélt felfedezni Juhász betegsége mögött.

Mindenkit megrendített a költő betegsége, majd halálhíre. Azonban mindenki érezte, hogy a sok kísérletezgetés azt jelzi, hogy ez az ember nem tud létezni az adott körülmények között. Magával hozta a betegség csíráit, s a körülötte lévő világ táplálta ezt. Végül felfedezte, hogy nincs többé visszatérés a valós világba, a normális emberi életbe. Miskolczy Dezső professzort is megviselte kezeltjének megrendítő históriája, csak ő más szemmel láthatta: "A sok szenvedés részvétet kelt és tiszteletet ébreszt. De nem azért nagy a költő, mert sokat szenvedett - mert szenvedni mi egyszerű emberek is tudunk, csak a panaszunk legfeljebb elhaló feljajdulás marad egy-két közelálló számára - hanem azért, mert egyéni életének küzdelmeit és vívódásait oly egyetemes és művészi formába tudta öltöztetni, amit csak szellemi nagyságok tudnak elérni. Juhász Gyula panaszos felsóhajtásai csak csekély részét teszik ki az ő életművének, de rajtuk keresztül ismerjük meg az embert, a mű alkotóját."

Génjeiben kódolt borús hangulata, melankolikus kedély világa ellenére fogékony volt a szépségre, a "jó dolgokra". Erre a képességére figyeltek fel halála után agyvelejének vizsgálatakor is: "Juhász Gyula agyvelejének egyéni sajátossága a parietalis csillagképződésben nyilvánult meg. Ezeken az agyterületeken halmozódnak fel a jelzések jelzései (Pavlov), vagyis a külvilág jelzéseinek élményekké, tapasztalatokká átalakult és elraktározott emléktömege, amelyet a gondolkodás, a beszéd és cselekvés folyamatában minduntalan értékesítünk." (Ld. részletesebben a Melléklet 61-62. oldalát!) A következő sorokból is érezhetjük, hogy mennyire szerette Juhász Gyula az életet. Szinte mentesíti magát a felelősség terhe alól: nem volt más lehetősége, csak az, hogy a halált hívja segítségül:

                                               "Mikor borulásos szemekkel

                                               Kutattam a mélységeket

                                               Karcsú hidak szélén merengve

                                               Én tégedet kerestelek.

                                               Mikor a falnak dőlve némán

                                               Mákonyt kerestem és halált

                                               S nem láttam sorsom semmi célját,

                                               Lelkem a te szavadra várt.

                                               Minden álomban és halálban

                                               És gyűlöletben, végtelen

                                               Örök vágy fájó mámorával

                                               Szeretlek, hűtlen életem."

                                                                                                          (Vallomás az életnek, 1914)

Az életnek szóló vallomás prózában is megfogant: "És mégis, élni, egészséggel, fejfájás nélkül, mosolygó szemmel, és friss erővel: ez volna jó. Mennyi tervem volt, mennyi vágyam, hogy akartam az életet mindig, mohón, egészen, mindenestül, nil humani a me alienum, átélni mindent, ami emberi, intenzíven, forrón, mámorosan csodálni e csodát, amely egyetlen és röpke, hányszor éreztem, hogy mind e szépség csak azért van, hogy én lássam és éljem önösen, de a művész és szerelmes halálosan elszánt szenvedélyével."

József Attila (1905-1937) a fiatal társ, ki közel azonos problémákkal küzd, mint Juhász, s aki néhány hónap múlva követi Juhász Gyula "modellhatású öngyilkosságát", így búcsúzott a Meghalt Juhász Gyula című verssel:

                                               Szól a telefon, fáj a hír,

hogy megölted magad, barátom,

                                               hogy konokul fekszel az ágyon.

                                               A bolondok között se bírt

                                               szived a sorssal. Sehol írt

                                               nem leltél arra, hogy ne fájjon

                                               a képzelt kín e földi tájon,

                                               mely békén nyitja, lám, a sírt.

                                               Mit mondjak most? Hogy ég veled?

                                               Hogy rég megölt a képzelet?

                                               Még nő szép szakállad s hajad.

                                               Fölmondjuk sok szép versedet.

                                               Mosdatnak most. Anyád sirat,

                                               s társadtól jön egy sírirat.

Érdekes összefüggést tár fel Fekete Sándor és Kelemen Gábor. Szerintük József Attila számára Juhász sok tekintetben azonosulási lehetőségeket nyújtó apafigurává vált. Egy rendkívül érdekes momentumot is ismertettek: "József Attila szuiciduma előtt a pályaudvaron a tehervonat postakocsijába dobta be búcsúleveleit. Fontosnak tartotta, hogy könyvkiadójának, Cserépfalvi Imrének szóló búcsúlevelébe emlékezetből leírja a "Meghalt Juhász Gyula" című korábbi versének kissé módosított első két szakaszát."

"Sapiens vivit, quantum debet, non quantum potest" "A bölcs addig él, amíg élnie kell, nem pedig amíg lehet." E senecai gondolattal zárom Juhász Gyula öngyilkossági kísérleteiről és öngyilkosságáról szóló írást.