• Az, hogy elindult nálatok az évad, az gazdasági, vagy érzelmi döntés volt?

• Érdekes kérdés, mert rávághatnám, hogy gazdasági, de épp ennyire hiányzott már a lelkünknek is a színház. És nem csak az előadások. Én a működtetésben is abszolúte tevékeny  vagyok, nem a szobámból irányítom a folyamatokat, hanem ott vagyok jegyszedőként, büfésként is, ha kell. Öt hónap után elképesztően jó érzés volt fogadni a nézőket. Mindazonáltal, igazi nyitásról még nincs szó, egyelőre egy új darab főpróbáját tartottuk meg, illetve az elmaradt előadásokat pótoljuk. Ez nem csekély szám, hetven ilyen van.

Gálvölgyi Dorka beáll jegyszedőnek is Fotó: saját

• A zárás idején minden színház azt kommunikálta, aki megteheti, ne kérje vissza a jegye árát, várja ki, amíg pótolni tudják az adott előadást. Nálatok ez hogy alakult?

• Nem ismerem mások adatait, de hozzánk nagyon lojális volt a közönségünk - hálásak vagyunk érte. Nagyjából 85-90 százalékuk kivárta az újranyitást, sőt, még azt is elfogadták, ha egyeztetési gondok miatt nem azt a darabot nézhetik meg a jegyükkel, amire megváltották. Természetesen az is előfordult, hogy valaki visszakérte a pénzt, több szívszorító levelet is kaptunk, hogy elveszítették a munkájukat, szükségük van erre a pár ezer forintra. Teljesen átéreztük a helyzetüket, és azonnal intézkedtünk is.

• Neked volt valamilyen stratégiád a túlélésre? Volt a fejedben egy pont, hogy meddig tudod tartani a színházat, honnan nem hozható már vissza?

• Nem lehetett stratégiánk, hiszen ez a karantén olyan helyzetbe hozott mindenkit – egy egész világot -, amit előtte elképzelni se tudtunk, így fel se készülhettünk rá. Erre senkinek se volt bevált forgatókönyve. Mivel mi elsősorban befogadó színház vagyunk, nincs hatalmas stábunk, vagyis nem kellett sok embert megtartanunk, de azért ez így is nagyon nehéz volt. Ha annak árán is, hogy mindnyájan fél fizetést kapunk, de együtt maradtunk. Ez nekem emberileg is fontos volt és szakmailag is, mert hittem abban, hogy egyszer ki fogunk nyitni, akkor pedig szükség lesz a kollégákra. Nekünk azért is nehezebb volt, mert mi magánszínházként nem kapunk állami pénzeket. Sőt, mivel nonprofit közhasznú szervezet vagyunk, a munkahely- megtartó támogatást se igényelhettük. Idén két pályázatra volt lehetőség. Az egyiken egy fillért se nyertünk, a másikon 2 milliót szavaztak meg nekünk a 16-ból. Ez egy ilyen intézmény működtetésében aprópénz, de örülünk, hogy legalább ennyi jutott. Szóval, ha azt kérdezed, volt-e olyan pont, amikor fel akartam adni: volt. Annyira kilátástalannak éreztem mindent... Kicsit se láttam előre, nem lehetett tervezni. De nekem ez a színház a harmadik gyerekem, nem dobhatom el!
•  Azt mondtad, nem láttál előre. Már látsz? Azért a nyitás?
• Őszintén? Inkább csak kihasználom a lehetőségeket. Élünk azzal, hogy 500 fő alatt lehet rendezvényt tartani. Ha lennének saját kiállítású darabjaink – ami nekem a legfőbb vágyam -, azokat esetleg tudnánk vinni vidékre, vagy szabadtérre, de ezt nyilván megteszik a produkciós irodák. Vagyis nekünk az maradt, hogy kitárjuk a kapukat és annyi előadást tartunk, amennyit csak tudunk. Amíg még lehet. Bevallom, borzasztóan félek a - mindenhonnan ránk zúdított - második hullám lehetőségétől. Hogy lesz-e, ha igen, mikor és milyen szankciókkal. Ezért is nyitottunk meg, hogy amíg lehet, legyen színház. Ez nem csak anyagi kérdés. Sokszor megkaptuk, hogy el lehet menni árufeltöltőnek. És tényleg. Sőt, volt, aki meg is tette. De a színház, a színészet, az nem csak egy szakma, nem pusztán egy hivatás, ez tényleg egy szenvedély. Ha megkérdeznénk egy színészt, hogy a bevétele, vagy a taps hiányzik jobban, szerintem nem tudna válaszolni.

A színház a misszója

• Úgy tudom, semmilyen extra szabályt nem hoztak,

  ami a színházak működtetést illeti, így talán visszaállhat minden az eredeti mederbe.

• Valóban. Számunkra a legnagyobb könnyebbség, hogy nem kell távolságtartásra köteleznünk a nézőket. Ha ugyanis ki kellett volna hagynunk székeket, nem tudtunk volna nyitni, mert félházzal egyszerűen veszteségesek vagyunk. Természetesen a megelőzést mi is fontosnak tartjuk, ezért raktunk ki kézfertőtlenítőt, és ha valaki otthon felejtette a maszkját, arra is módja van, hogy nálunk vásároljon.

• Mit gondolsz, mennyire veti vissza a kultúrára, színházra való költést az, hogy rengetegen veszítették el a munkájukat, illetve sokan most ébredtek rá arra, hogy tartalékolniuk kell vészhelyzetre.

• Bolond lennék, ha ezzel nem számolnék, hiszen magam is hoztam ilyen döntéseket a saját pénztárcámat illetően. Kétféle hozzáállást látok. Az egyik ez, amit említesz, hogy nehezebben költenek olyan dolgokra, ami nem létszükséglet, vagyis nem mennek étterembe, nem vesznek könyvet, nem jönnek színházba. De szerencsére látom a másik oldalt is, akik alig várták, hogy kiszabaduljanak a karanténból és most boldogan falatoznak egy teraszon, mondjuk  színház előtt, vagy után. Akik hozzánk eljöttek az elmúlt hetekben, mind azt mondták, számukra óriási öröm, hogy itt lehetnek. Ez egyfajta belső igény. Ám belátom, hogy kielégítéséhez pénz is kell.

• Egy színház nem tud egyik pillanatról a másikra váltani, mint pl. egy mozi, ahol vagy elindítják a filmet, vagy nem. Nektek szerződnötök kell, műsortervet csinálni, egyeztetni a színészeket, ez elképesztő logisztikát igényel. Mit tudsz ebből most megvalósítani?

• A szerződésekben eddig is szerepelt vis maior helyzetekre kitétel – ha például egy színész lebetegszik, meghal valakije, stb. Tehát a szerződéseket annyira nem érinti. A legnagyobb teher most a jegyértékesítőnkön van, aki cserél, visszavált, közben elad. Én most úgy állítottam össze a műsorrendet, mintha mi sem történt volna, de főleg, mintha mi sem történhetne. Pótoljuk az elmaradásokat, készülünk az új bemutatókra és bízunk abban, hogy ebből az állapotból csak előre megyünk, visszalépés nem lesz.

Egy újabb bezárást nem biztos, hogy túlélnénk. Persze a színház sosem tud igazán jó üzlet lenni. Aki ide fektet be, az inkább egyfajta mecénás, valamiféle missziót teljesít. Nekem a Hatszín Teátrum a misszióm.

Az interjú eredetileg laptársunk oldalain, a szeptember 3-án megjelent Piac & Profitban volt olvasható.