Az ismeretlen nő azt kérdezte, vele tartok-e az emléktúrára. Kedvesen tiltakoztam, de amikor azt mondta, a túra bevétele az áldozatok családjait segíti, azonnal megvettem a jegyet. Kis csoportunkat tehát Eileen vezette és minden fontosabb ponton mesélt nekünk valami történetet.
A tűzoltók emlékére készült réz-domborműnél azt, hogy holland adományokból finanszírozták; a Trinity- St .Paul’s templomnál azt, milyen isteni csoda, hogy a kis kápolna nem dőlt össze, pusztán néhány ablaka tört ki a detonációtól. Amikor beértünk a World Trade Center Pálmaházába, hosszabb történetbe kezdett.
Az A nap
Eileen aznap is munkába indult, valamikor fél 9 után. Mindig sétálva tette meg az utat, hiszen az Upper West Side-n lakik, ahol tényleg élmény az utcákat róni. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy iszonyú erős, szinte hangrobbanás szerű zajt hall. Nem lepődött meg. Milliomosok gyakran szórakoztak azzal, hogy magángépeikkel igen alacsonyan repkedtek a Central Park fölött, sőt, nem ritkán a Fifth Avenue fölé is bemerészkedtek … Eileen folytatta sétáját. Kisvártatva Michael hívta, egyik fia az öt gyereke közül. Ő és másik fia, Sean is a World Trade Centerben dolgoztak, mindketten a déli épületben.
„Képzeld anya, most hívott Sean, hogy szörnyű baleset történt! Egy gép repült be az északi toronyba! Nyugodj meg, én még nem vagyok az irodában, és neki is azt tanácsoltam, jöjjön el, úgyse lehet ott ma normálisan dolgozni.”
Eileen nem lett ideges, inkább csak érthetetlen volt számára, hogy történhetett ilyen katasztrófa. Magában még mindig a milliomosokat hibáztatta.
Aki járt már New Yorkban, tudja, milyen kicsi, tehát a híradósok egy perc múlva a helyszínen voltak. Eileen épp egy reggeliző előtt járt, bement hát, hogy lássa a híreket. A helyiségben döbbent csendben tapadt mindenki a képernyőre. A tudósítók még mindig végzetes balesetként említették a látottakat.
De pár perccel később, élőben közvetítve szembesültek azzal, hogy nem baleset volt. Amikor a második repülő belecsapódott a déli toronyba, már mindenki tudta, hogy terrortámadás érte Amerikát.
Eileen rémülten hívta Seant, hogy megtudja, idejében elhagyta-e az épületet. De a hálózat összeomlott, senkit se tudott elérni. Tébolyultan indult dél felé, de mire odaért volna, a körzetet már lezárták. Az anya semmit se tudott két fiáról … Michael este került elő, addig testvérét kereste. Senki se tudta, hogy sikerült-e kijönnie, mielőtt a torony összedőlt.
Másnap tízezrek bolyongtak kétségbeesetten az utcákon, kezükben fényképekkel, egymástól kérdezgetve: láttad őt? Eileen családja kis plakátot szerkesztett Seanról és mindenhova kiragasztgatták. Hetekig járták a kórházakat, ideiglenes kezelőket kétségbeesetten keresve őt, mert mindig jött valahonnan egy pozitív hír, hogy valaki megtalálta a szerettét, aki amnéziás lett, vagy kómában volt..
Eilleen ezen a ponton kis szünetet tartott és ezt mondta:
November 10-én adtuk fel. Seant soha többé nem láttuk.”
Sokkoló volt a mondat, mert Eileen olyan derűs volt végig, és mindig jelen időben beszélt Seanról, mintha élne. Az egész csoport sírt. Eileen nem. Így folytatta:
„Az öt gyerekemtől 7 unokám van és szeptember 11. után, minden baba megkapta a Sean nevet is – függetlenül attól, hogy fiú, vagy lány (Amerikában egyébként is minden név unisex). Sean imádott minden sportot, de főleg baseballozni, ezért létrehoztunk egy alapítványt, aminek keretén belül szegény sorsú gyerekeket viszünk sportolni. Ez a Sean Thomas Lugano alapítvány. Ilyen módon a fiam ma is sokat ad a világnak. Köszönöm, hogy meghallgattátok a történetem arról a napról, a családomról, a hazámról”.
Amikor elbúcsúztam tőle, elmondtam neki, mennyire megrázó volt őt hallgatni és el se tudtam volna képzelni, hogy nem happy end lesz a történet vége. Ő így felelt: „Ezek szerint te nem tudtad, hogy minden túravezető áldozat hozzátartozója … Ez egy misszió számunkra. Talán furcsa lehet, de én így tartom életben őt, hogy mesélek róla. Tudod, nekem 5 gyerekem van…”
A jegyem egyben belépő volt az ideiglenes múzeumba is, ahol azonnal megtaláltam a Seant kereső plakátot. Bele lehetett hallgatni telefonbeszélgetésekbe, amiket a gépekről, vagy a tornyokból indítottak, számos relikviát láthattunk. Rendkívül megindító volt. Eszembe jutott ott az is, amikor 1995-ben az átvizsgálásra vártam a World Trade Center bejáratánál, és egy mögöttem álló chicagói férfi nevetve magyarázta: „Tudod, ez azért van, mert megpróbálták felrobbantani a tornyokat, de ez sosem sikerülhet nekik!”
Máig hihetetlen, hogy sikerült.
Prológus: Pár évvel később a gyerekemmel látogattam meg imádott városomat. Akkor még nem volt készen a One World, de a Grand Zero-n, a tornyok helyén már álltak a különleges vízesések, amelyek szélébe belevésték az összes áldozat nevét. Közel 3000 név … Bárhol megállhattunk volna, hogy fejet hajtsunk előttük, de valami megmagyarázhatatlan módon, mi épp azon a ponton álltunk meg, ahol Sean Thomas Lugano neve olvasható. Hátborzongató volt.
Nem ismertem, mégsem felejtem őt soha. Ahogyan az édesanyját sem.
