Gaudí és Barcelona - e két név örökre összeforrt. Hogy a katalán főváros sokkal több, mint egy népszerű tengerparti üdülőhely, ahol folyik a mojito meg a sangria, jelentős részben Gaudínak köszönhető. Az építész hatása intenzív és átható a városban, épületei, parkja, szobrai, kertjei , na és persze a Sagrada Familia ( a Szent Család) Barcelona szimbólumaivá váltak, sőt karakterének legfőbb formálói. Gaudí a színeket, a textúrákat, a mozgást úgy ötvözte, ahogy addig senki. Azzal pedig, ahogy a város teret és lehetőséget adott egy zseni kibontakozásához, az építész remekművei Barcelonát is ünneplik.
Gaudí mesevárosa mintha fittyet hányna a fizika törvényeire, mintha megkérdőjelezné a logikát, és általában azt, hogy mi a 'lehetséges'. Esztétikájának talán ebben rejlik az ereje. Azzal, hogy művészetében újrafogalmazta az addig egyértelmű hitet, reményt ad, hogy nincs az a helyzet, az a rendszer, ami kőbe lenne vésve. Végtére is minden emberben ott rejlik a lehetőség és a szabadság, hogy megváltoztassa azt, ahogy addig mások tekintettek a világra.
Pedig Gaudi éppen a fizikai törvényeknek volt a legnagyobb ismerője, és művészetét vizsgálva, kiderül, azért tudta újjáteremteni az addig megszokottat, mert pontosan ismerte, hogyan épül fel az általa legtökéletesebb alkotásnak tartott természeti világ. A 19. század közepén, egy katalán kisvárosban, Reusban született művész gyerekkorától kezdve sokat volt a természetben. A fiatalon már reumás, és gyenge testalkatú Antoni alaposan megfigyelte a hegyek, a barlangok, az erdők geometriai formáit, színeit, anyagait. Művészetének legnagyobb inspirálói a Montserrat-hegy, a mallorcai, vagy a collbatói salétrom-barlangok voltak.
Végig azt kereste, hogyan tudná az ember által teremtett építészetben a természet megoldásait kivitelezni, a szerkezeti formákhoz minél jobban igazítani. Híres mondásainak legtöbbje a természet és alkotás összefüggéseiről szólnak. Azt állította, hogy az egyenes vonal az emberekhez, az ívelt az Istenhez tartozik, hogy semmi sincs a művészetben, ami nem a természetből jönne, hogy nincs jobb szerkezet, mint a fa törzse vagy az emberi csontváz, hogy azok, akik a természet törvényeit keresik munkájuk során, Istennel szövetkeznek. Gaudí megtalálta a módját, hogy ne kényszerüljön kompromisszumra, bebizonyította, ha az alkotó a természetből merít ihletet, akkor egyszerre funkcionálisat és esztétikusat képes létrehozni.
Újfajta strukturális megoldásai a Sagrada Familia tervezésénél tetőztek. A templom belsejét egy erdőről mintázta, amelyben fák az oszlopok, és az ágak támasztják a boltozatokat. Többek között az oszlopok meghajlításával, a kettős kanyarú alakzattal olyan szerkezetet hozott létre, amelyben nem volt szükség többé támpillérekre. Ledöntötte ezzel a neogótikus stílusban állított követelményeket, és egy addig nem látott racionális és strukturált stílust hozott létre.
Gaudí 1926-ban hunyt el, számos művét az UNESCO Világörökséggé nyilvánította, például a Güell parkot és a Güell palotát, a Casa Milàt és Casa Battlót. Építészete így is sokakat megosztott halála előtt és után is. A 40-es és 50-es évek néphangulata nem kedvezett a szecessziós formáknak. Műveit groteszknek, félelmetesnek, furcsának tartották. De ízléstől függetlenül, az élete végéig egyedül élő zseni, akit öltözködése miatt néha csak egy vándornak hittek, bebizonyította, hogy nincsen az az ember által megfogalmazott szabály vagy logika, amely ne volna újraírható, ha eleget tanulmányozzuk az emberfelettit, az emberen túlit.
