Ez a koncertsorozat, a további 19 koncert helyszínei is azok a kastélyok, várak lesznek, amelyek az elmúlt tíz évben megújultak - kezdi a beszélgetést Rákász Gergely. Látok egy törésvonalat a világban, ami az értékmegőrzés kontra haladás között húzódik. Én megőrző, konzervatív ember vagyok. Azért nem félek ettől a szótól, mert a konzervativizmus nálam szeretetből fakad. Úgy gondolom, nem kell kidobjuk azt, amink van, hanem az újdonságot ezek mellé kell tennünk. Számomra ez egy örök zsinórmérték: meg kell őrizni azt, amit szeretünk.
Ha valaki a múltja felé úgy tud fordulni, hogy abban otthon érzi magát, abban látja önmagát, azt, hogy honnan jön, ez számomra fantasztikus dolog. Kölyökkorom óta rajongok az építészetért. Mondják is az építészetre, hogy megkövült zene, legalábbis, hogyha jól csinálják. A barokkban, a klasszicizmusban ’jól csinálták’ az építészetet. Azon gondolkoztam a covid alatt, hogy vajon hol fogok tudni találkozni a közönségemmel a lehető legbiztonságosabb körülmények között. Egy valami biztos volt, hogy először a szabad tereket fogják megnyitni. Elkezdtünk koncerthelyszíneket keresni, így találtunk rá a megújult kastélyok parkjaira. Kiáltottak azért, hogy kapcsoljuk össze a klasszikus építészeti helyszíneket a klasszikus zenével.
Ha orgonára gondolunk, egy hatalmas síprendszert látunk magunk előtt egy templomi karzaton, vagy hangversenyteremben. A Te mobil hangszered nem így néz ki. Mi a különlegessége?
A technikai fejlődésnek köszönhetően ez a digitális hangszer ugyanarra a hangzásra képes, mint a hagyományos orgona. Ma már a jó értelemben vett átlaghallgatók közül tízből kilenc nem tudja megmondani, hogy digitális orgonát, vagy egy hatalmas síprendszert hall-e. A hangélmény mindkettőnél ugyanaz. A különbség annyi csupán, hogy a digitális orgonánál a közönség csak a játszóasztalt látja. A digitális, mobil hangszer előnye, hogy sokkal több helyre eljutok vele. Akár olyan helyekre is, ahol addig még sosem hallottak orgonaszót. Az 2018-ban létrehozott Alapítványunk is ezért dolgozik: az anyaország határain túl élő magyar közösségeknek szervezünk koncerteket magyar művészek közreműködésével.
Annak idején, a hangszerválasztásnál, hogy került a képbe nálad az orgona?
Polgári család volt a miénk. Rengeteg könyvvel, művészbarátokkal. Édesapám zongorázott, énekelt, kórust vezetett, orgonált, anya hegedült, énekelt. Sokszor arra jöttem haza az iskolából, hogy húsz ember van a nappaliban és próbálnak valamilyen kórusfellépésre. Előbb ismertem Mozartot, mint Madonnát. Én voltam a "hülyegyerek" az iskolai partikon, nem tudtam, hogy mire táncolnak a többiek. Aztán egy családi kirándulás alkalmával meghallottam az esztergomi bazilika orgonáját. Az valami fantasztikusan gyönyörű volt! Megbabonázva kérdeztem anyut: ez micsoda? Mondta, hogy hát tudod, apa is ilyenen játszik. Kipróbáltam a kis templom pici orgonáját, amin apa játszott. Azóta is többször gondolkodom rajta, hogy vajon én választottam-e az orgonát, vagy az orgona választott engem? Később, Baróti István tanítványaként már tudtam, hogy ez nem egy múló szerelem. Az orgona egy magányos farkas hangszer, és nekem ez lelkialkatba vág. Szeretek egyedül elbíbelődni a próbateremben. Szeretem, hogy nem kell várni más művészre, izgulni azon, hogy megtanulta-e a saját szólamát, ivott-e előző nap vagy nem, pont olyan precízen gondolja-e a játékot, mint én, vagy nem. Szeretem ezt az alkotó magányt, ami hónapokig tart, és aztán boldoggá tesz, hogy mindezt odaadhatom a közönségnek.
A lelkialkatról jut eszembe, vonzó külsejű muzsikusok óriási nemzetközi karriert csináltak, hogy csak Stjepan Hauser csellóművészt, vagy Jonas Kauffmann operaénekest említsem. Te hogyan értékeled, a fizikai adottságaid hozzátesznek a népszerűségedhez?
Ha elviccelném a választ, azt mondanám, hogy a stábnak segít, könnyebben eladják a koncerteket. De komolyan, az én helyzetemen nem sokat könnyít. Nézd, a rajongás az első pár évben borzasztó jól esik az embernek. Egy idő után meg terhessé válik. Ezt lehet tapintattal kezelni. Viszont egy rajongónak nem lehet kérdést feltenni, mert nem ad rá objektív választ. Azt a jó kritikusnak lehet föltenni, aki ért a zenéhez. Fontos, hogy a közönség mit mond, de mégsem irányíthatja a közönség a koncertet. Az építő kritika segít egyensúlyban tartani a produkciót.
Említetted, hogy fontos neked a régmúlt értékeinek megőrzése. Miért viszel mégis mindig valami csavart a produkcióidba?
Azért, mert önmagában a hagyomány nem elég. Élővé kell tenni. Ez a lényege minden művészetnek, hogy minden nap megéljünk, mert ha megéljük, más emberek leszünk. Ezért találtunk ki a Lords of the Organ „CASTLE EDITION” koncerteknek egy keretjátékot. Barokk jelmezes hölgyek fogadják a látogatót, akik így visszaröpülnek az időben. Cirkuszművészek produkciója kelti életre a kastélykertek szobrait. A zenei programban is akadnak különlegességek. Játszom például Szűcs Apor szerzeményét, aki az én ötletem alapján, Bach D-moll toccata és fugáját és a James Bond filmek ikonikus zenei motívumait gyúrta össze. Utóbbit, bár könnyednek tűnik, egy évig gyakoroltam, mire közönség elé álltam vele. Kell a csavar, mert nem 300 évvel ezelőtt élünk. Haa hagyományból indulunk ki és megérkezünk a mába, sokkal több embert tudunk megszólítani és közelebb vinni az orgonamuzsikához.
Apropó, gyakorlás! Hogy néz ki egy hétköznapod?
Elviszem a gyerekeket óvodába, bölcsődébe, enyém a reggel. Aztán bejövök az irodába, és általában lekapcsolom a telefont amíg gyakorolok, ez egy-négy óra naponta. Mindig az első óra a legszámottevőbb, akkor friss aggyal, kreatívan annyi mindent tudok csinálni, mint az utána következő három órában összesen. Gyakorolni, az olyan, mint a favágás. Az egész idegrendszer koncentrál, és újra meg újra, meg újra, elismételtetsz vele dolgokat. Tehát az, hogy valami egy koncerten flottul megy, nem attól van, hogy valaki zseni, hanem attól, hogy rengeteget gyakorolt.
Délután elmegyek sportolni, olvasok, barátokkal találkozom. Esténként pedig, most, hogy újra lehet, játszom a koncerteken. Az elmúlt 4-5 évben tudatosan elkezdtem lassítani és nem dolgozni betegre magam. Figyelek arra, hogy legyen időm sétálni egyet a természetben, beszélgetni azokkal, akiket szeretek, meginni egy kávét a főtéren, élvezni az életet. Korunk egyik problémájának érzem, hogy a nagyon jómódú emberek is még mindig a következő gombért hajtanak. Én azt kérdeztem magamtól, hogy minek? Nem vihetek magammal semmit a sírba, inkább el kell kezdjem élvezni, amim van, és persze továbbadni másoknak. Ahogy Hamvas Béla mondja: „A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.”
