Közös Halmaz. Egy hamisítatlan matematikai kifejezés. Először arra kérlek, hogy magát a fogalmat értelmezzük. Mit szerettetek volna kifejezni azzal, hogy ezt választottátok az Alapítvány nevéül?
A Közös Halmaz név arra buzdít, hogy bármennyire eltérően ítélünk meg bizonyos kérdéseket, próbáljuk meg azt keresni, ami összeköt, ne azt, ami szétválaszt. Ha leülünk beszélgetni, ki fog derülni, hogy a legkülönbözőbb emberekben is van valami közös.
Az Alapítvány azért alakult, hogy segítse feldolgozni a huszadik századi magyar történelmi traumákat.
Nem ez az első kísérlet, többen is próbálkoztak már ezzel korábban, jórészt sikertelenül. A Közös Halmaz miben tér el a korábbi próbálkozásoktól, és miért gondoljátok, hogy Ti most eredménnyel jártok?
Rengetegen segítik a holokauszt traumájának feldolgozását, mások a kommunizmus áldozataiét, megint mások foglalkoznak Trianonnal – és jellemzően nem állnak szóba egymással. Olyan szervezet viszont biztosan nincs rajtunk kívül, amelyik épp ezt a párbeszédet ösztönzi, amelyik azt üzeni, rendben van az, hogy egyik magyarnak az egyik, másik magyarnak a másik történelmi trauma sújtotta a családját. Ezeket nem méricskélni kell, hanem elfogadni, hogy mindenki mást hoz otthonról. Ha képesek vagyunk teret biztosítani a kibeszélésre, akkor van esélyünk a megbékélésre.
Honnan jött egyáltalán az ötlet, hogy erre a feladatra alapítványt hoztok létre?
Azt tapasztaltuk, hogy bármilyen közéleti kérdés kapcsán előbb-utóbb odáig fajul a vita, hogy elkezdjük emlegetni a huszadik századból maradt sérelmeket. Ezek a vádaskodások mindig egyoldalúak: az egyik lekomcsizza a másikat, a másik lenácizza az egyiket. Ebből a tapasztalásból jött az ötlet, hogy próbáljunk meg tenni valamit a megosztottság felszámolásáért, a vitakultúra fejlesztéséért, a párbeszédkészség erősítéséért.
Honfitársaink érzelmi viszonyulása igencsak eltérő, már ami az elmúlt száz év történelmi eseményeit illeti. Vegyük először azokat, akiket szinte nem érint meg semmi, nem vesznek tudomást az egészről. Velük kell-e egyáltalán valamit kezdeni, vagy őket érdemes inkább egyfajta „boldog” tudatlanságban meghagyni? A felvilágosítás esetükben egyáltalán járható út?
Így van, valóban rengeteg viszonyulás létezik a múltunkkal kapcsolatban, és beszélgetni mindenkivel érdemes. Az, hogy sokan „nem vesznek tudomást az egészről”, nem jelenti azt, hogy semmit nem jelent számukra a közelmúlt; ezer oka lehet a téma elutasításának, a látszólagos közönynek. Az iskolai foglalkozásainkon gyakran előfordult, hogy a beszélgetés vége felé azok fogalmaztak meg erős mondatokat, akik egész odáig csendben voltak. Azoknak is érdemes megmutatni, hogyan éreznek mások, akiknek tényleg nem jelentenek semmit a múlt eseményei.
Vannak ugyanakkor azon honfitársaink, akik – családi szinten is - nehezen teszik túl magukat egy-egy komolyabb történelmi traumán, akik esetleg több huszadik századi sebet is hordoznak. Ezek lehetnek fantomfájások, de akkor is érdemes velük foglalkozni. Hogyan álltok hozzá ezekhez az esetekhez? Miként tudtok segíteni a traumák feloldásában?
Először is, mi a történelmi traumák feldolgozását nem egyéni, hanem társadalmi szinten segítjük elő. Mi tehát nem pótolhatjuk sem a családi beszélgetéseket, sem a pszichológiai segítséget. Mi azt ösztönözzük, hogy a saját megélés mellett képesek legyünk befogadni, hogy másoknak egészen más tapasztalatai, sérelmei vannak, és nem kell meggyőznünk egymást arról, hogy „márpedig a ti családotok szenvedése sehol sincs a miénkhez képest”. A foglalkozásaink, egyéb programjaink pedig gyakran családi tabukat törnek: volt, akire a filmfesztiválunk volt olyan hatással, hogy végre leültette az édesanyját, és minden lelki lomot kisöpörtek a szőnyeg alól.
Alapítványotok jelmondata: Nem kell meggyőzni egymást. Megérteni igen. Kérlek, fejtsd ki bővebben, ezt hogyan kell érteni?
A mottónk azt jelenti, fogadjuk el, hogy nem kell ugyanúgy látnunk mindent. Mondok egy példát. Van, aki szerint vitán felül Trianon a legnagyobb magyar történelmi trauma. Mások szerint a holokauszt borzalmaihoz semmi nem mérhető, miközben Trianonba közvetlenül senki nem halt bele. Nincs az az érv, ami meggyőzné egyik vagy másik felet arról, hogy nem az ő traumája a „leg”. A mi dolgunk azt megértetni, hogy mindkét fél megélése érvényes, és nem is kell meggyőzni a másikat. Akinek a családját Trianon tolta a határon túlra, annak mindennapi probléma a kisebbségi lét, míg a holokauszt – bár tudja, hogy szörnyű volt – csak egy, a sok történelmi borzalomból, ami őt sosem érintette. Ettől még nem lesz sem érzéketlen, sem rossz ember. De az elvárható tőle is, hogy megértse, annak a honfitársának, akinek a felmenőit Auschwitzban gyilkolták meg, mindig a holokauszt lesz a traumatikus élménye.
A cél tehát az, hogy megértsük azokat az embereket, akik eltérően gondolkoznak, mint mi. Ha képesek vagyunk beszélgetni, egymás felé fordulni, a másikra koncentrálni, akkor eljuthatunk addig a pontig, amíg a velünk ellentétesen gondolkozót ellenség helyett annak látjuk, aki: másként gondolkodónak. Ez nemcsak a történelmi eseményekkel kapcsolatban igaz, hanem az élet bármely területén.
Most nézzük a működésetek praktikus oldalát, azaz a mindennapi gyakorlatot. Ahhoz, hogy megtaláljuk egy-egy témában a „legkisebb közös többszöröst” honfitársaink között, valamiképp lehetőséget kell teremteni arra, hogy találkozzatok velük, és ők is találkozzanak egymással. Erre az Alapítványotok milyen alkalmakat tud teremteni?
Különböző rendezvényeken biztosítunk teret ezeknek a találkozásoknak. Szerveztünk már filmfesztivált magyar történelmi traumákkal foglalkozó filmek vetítésével. A filmek között történészek, történelemtanárok, filmrendezők kerekasztal-beszélgetései tették lehetővé a párbeszédet. Rendeztünk slam poetry-estet is, ahol slammereket kértünk fel traumákról szóló szövegek megalkotására. A köztéri kiállításunkat megtekintők is gyakran kezdenek el beszélgetni egymással. Részt vettünk már vitaesten is a Charta XXI. meghívására.
Az egyik legérdekesebb, egyszersmind leglátványosabb kezdeményezésetek, amikor városok közterületein ajtókat állítotok fel, egy-egy ajtó egy-egy traumatikus történelmi eseményt - Trianon, második világháború, ’56 - szimbolizál.
A köztereken elhelyezett ajtóink abban térnek el a hétköznapi ajtóktól, hogy kinyitva őket nem átmenni lehet rajtuk, hanem valamilyen meghökkentő vizuális elemmel vagy interaktivitásra ösztönző felülettel találkozik a látogató. Másik jelmondatunkat fejezi ki az ajtó-forma: „Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk!”. Tartalmaink arra késztetik az olvasókat, hogy átgondolják saját viszonyulásukat az adott témákhoz, meglássák a sajátjukon kívüli megéléseket, új megközelítésbe helyezzék a huszadik századi történéseket. Kiállításunkat élőben látni a legjobb, bízunk benne, hogy hamarosan újra hírt adhatunk az ajtók kiállításáról.
Iskolákba is eljártok. Milyen a gyerekek hozzáállása a kezdeményezésetekhez? Mennyire hajlandóak megnyílni, és beszámolni családjuk történetéről?
Tapasztalataink szerint a diákok nyitottak az általunk vitt témára, szeretnek véleményt formálni akár ezeknek a traumáknak a kapcsán is, így hamar bevonódnak, szívesen osztják meg gondolataikat a többiekkel. Saját családi történeteiket csak akkor hozzuk elő, ha van, aki önként vállalja, hogy mesél róla. Nagyon érzékenyek ezek a kérdések, de meg szoktuk tudni teremteni azt a biztonságot a foglalkozások során, ami segíti a történetek megosztását.
Kizárólag önkéntesekkel dolgoztok. Követelmény, hogy aki nálatok önkéntes munkát vállal, az profi szinten értsen a történelemhez, vagy jöhet bárki?
Bárki csatlakozhat hozzánk önkéntesnek, aki segíteni szeretné a munkánkat, és azonosulni tud a szellemiségünkkel. Nem kell profi szinten érteni a történelemhez, mert elsősorban nem lexikális kérdésekkel foglalkozunk, hanem megélésekkel. Vannak olyan kérdések, amik történelmi tudást igényelnek, ezért dolgoztunk már együtt történészekkel, én pedig történelemtanár vagyok. Csatlakoztak hozzánk olyan önkéntesek is, akik nagyon sokat tudnak a huszadik század történelméről, így el tudjuk látni azokat a szakmai feladatokat, amik ezt a tudást igénylik.
A koronavírus járvány, és a lezárás milyen változásokat generált a működésetekben? A szabadtéri rendezvényeitek helyett milyen más lehetőségeitek voltak arra, hogy személyesen találkozzatok megcélzott közönségetekkel?
A járvány minket is nagyon rosszul érintett. Az iskolai foglalkozásainkat teljesen elhagytuk erre az időszakra, a szabadtéri rendezvényekről is le kellett mondanunk. Erre az időszakra esett Trianon 100. évfordulója tavaly nyáron, így az előre tervezett programjaink helyett egy online kampányt indítottunk a Facebook-oldalunkon és a honlapunkon. A második világháború lezárásának is tavaly volt jeles, 75. évfordulója. Ennek kapcsán a Független Médiaközponttal közösen pályázatot írtunk ki az 1945-ös év különböző családi megéléseinek összegyűjtésére. Az online díjátadóra épp egy hete került sor, és bár nem hittük volna, hogy Zoomon is lehetséges meghitt rendezvényt tartani, mégis sikerült.
Ezt is olvasd elé a CIVIL NEGYED rovatunkból:
