Pár évvel ezelőtt egy zseniális fényképet osztott meg Tweet csatornáján az amerikai The Wire sorozat egyik készítője, David Simon.
A fotón önfeledten golfozó emberek vannak egy oregoni golf pályán, miközben a háttérben óriási erdőtűz tombol. A mai Amerika vizuális metaforája, gyakorlatilag minden benne van, ami korunkat jellemezheti.
Alig egy évvel a kép posztolása előtt Amitav Ghosh indiai regényíró polemizáló hangvételű írásában már rákérdezett arra, vajon miért foglalkozik csak viszonylag kevés író a fikció szintjén a klímaváltozás, a klímakatasztrófa témájával.
Azóta gyökeresen megváltozott a világ, és annak irodalmi interpretációja.
Jessie Greengrass kísérteties új regényének, A magas háznak az egyik szereplője így foglalja össze tapasztalatait: „A modernitás egész bonyolult rendszere mostanra széthullott, újra olyanokká váltunk, mint őseink voltak az idők kezdetén, félünk a kiszámíthatatlan időjárástól és rettegünk a sötétségtől.”
Az elmúlt években egy új irodalmi műfaj születésének vagyunk a tanúi, ami a sci-fi nyomán a cli-fi fantázianevet kapta a keresztségben, és a klíma-fikció kifejezésre utal.
Az új irodalmi generáció képviselői között érdemes megemlíteni Niall Bourke ír író nevét, akinek Line (Vonal, vagy sor) című regénye egy pillanatképet növeszt egészen hatalmasra. A kiszáradt és életre alkalmatlan szárazföldön felsorakozó menekültek képét. Vagy itt van például Bethany Clift, akinek az Utolsó a buliban című munkájában egy meg nem nevezett harmincas fiatal rögzíti személyes visszaemlékezés gyanánt, miként maradt egyedüli túlélője egy világjárványnak.
Augusztusban jelenik meg Alexandra Kleeman Valami új a nap alatt című műve, a regény az éghajlati szélsőségek által sújtott Kaliforniába kalauzol el minket. Szeptemberben pedig Anthony Doerr követi őt, talányos című regényével (All the Light We Cannot See with Cloud Cuckoo Land), mely egyszerre játszódik a 15. századi Konstantinápolyban, a 2020-as évek Idaho-jában, és az elképzelt jövőben, de már az űrben. „A világ, amelyet gyermekeinknek hagyunk örökül, kihívásokkal teli: éghajlati változékonyság, járványok, dezinformáció. Azt akartam, hogy ez a regény tükrözze ezeket a szorongásokat, ugyanakkor érdemi reményt is nyújtson a jövő generációjának.”
Az igazi fordulatot Richard Powers The Overstory című regénye hozta.
Amitav Ghosh szerint ebben az esetben nem is egy olyan könyvről van szó, ami minden szempontból megfelel a „cli-fi” műfaji követelményeinek, hanem egy klasszikus regényt kap kézhez az olvasó, ami persze tárgyalja a klímakatasztrófával összefüggő kérdéseket, de annál jóval több. Egy vérbeli irodalmi alkotás.
Hasonlóan egy teljes világ épül fel Michael Christie kanadai író regényében, a „Nagy hervadásban”; mindkét alkotás túllép a sci-fi és a cli-fi szűk műfaji keretein.
A The Overstory természettudós főhősét száműzik, miután azt állítja, hogy a fák tudatos lények, és nem önmagukban élnek, hanem képesek közösségeket alkotni, miközben egy számítógépes geek azt is felfedezi, hogy a fák valójában az ősi tudás őrzői.
A másik regény főhőse pedig arra eszmél, hogy a fáknak csupán a legkülső, néhány évgyűrűje él a jelenben, viszont az összes „évgyűrű”, hordozza az ősök emlékezetét.
Mindkét regény az élet lényegének kérdését feszegeti, ezért is több, mint egy klasszikus sci-fi alkotás.
A természet elidegeníthetetlen jogai
Egyébként nem is „kellett” akkora fantázia mindehhez, hiszen a kérdést, hogy milyen jogokkal is bír maga a természet, már évekkel ezelőtt felvetette Robert Macfarlane „új animizmusnak” nevezett elmélete.
Két évvel ezelőtt Macfarlane be is számolt az amerikai Toledo város lakóinak kezdeményezéséről, mely azt célozta, hogy ismerjék el az Erie tó jogi személyiségét, és mindazokat a jogokat, mely ehhez a státuszhoz köthető.
Persze kérdés, valójában milyen jogokkal ruházhatjuk fel a természetet, hiszen jelenlegi ismereteink szerint nem tudatos lények, és így „cselekedeteikért” sem vállalhatnak felelősséget – márpedig így a jogok értelmezése is problematikus.
Toledo kezdeményezése feltárta, mennyire nehéz is meglévő jogi keretekbe helyezni az emberen túli valóságot, és hasonlóan nehéz rálelni arra a műfaji szürke zónára is, amivel az irodalom képes lehet a természet hangját „megszólaltatni”.
Útkeresés közben vagyunk, a sci-fi meghaladása elengedhetetlen, hiszen már nem csupán egy elképzelt, csak a fantáziánkban létező jövendőbeli világról van szó, de olyanról is, ami már a kortársunk, melyben – részben – már ma is benne élünk.
Tehát melyek azok a történetek, amelyek képesek elmondani mindezt?
A cli-fi művek általában egy rémálomszerű új valóság talaján állnak , amit egy katasztrofális esemény szabadított a világra. Ilyen körülmények között kell a hősöknek is általában helyt állniuk.
John Lanchester nemrégiben megjelent The Wall című regényében Nagy-Britannia tengerek ostromolta erődállamként jelenik meg, a fiatal védők feladata pedig az, hogy minden közeledő hajót el kell pusztítaniuk.
Kate Sawyer debütáló regénye, a Stranding két idegenről szól, akik egy bálna gyomrába menekülve vészelik át a civilizációt elpusztító veszélyes atomsugárzást.
A The Guardian még számos, frissen megjelent cli-fi mű címét sorolja föl, összegzésképpen azonban érdemes arra figyelni, amit M. Atwood mond: „Nincs olyan, hogy elkerülhetetlen „jövő”, ahogy elkerülhetetlen út sincs a megsemmisüléshez.” „De minden egyes cselekedetnek meg van a maga következménye.”
