A múltkoriban véletlenül felugrott elém a YouTube-on egy ABBA szám, az Our Last Summer. A dal egy fiatalkori szerelem felidézése, és mint alatta az egyik kommentelő megjegyezte, arra indít minket, hogy nosztalgiával gondoljunk egy olyan élményre, amit nem is mi éltünk át. Nagyon találó megfogalmazás, és én pontosan ugyanezt érzem Sándor Anikó könyvével, a Tangóval kapcsolatban.
El Camino -Az út, ami hazavisz
A szerző annak idején a zarándokútja nyomán született regényével (El Camino – Az út, ami hazavisz) robbant be a hazai könyvpiacra, én is ezt olvastam tőle először. Nem annyira magának a zarándoklatnak a leírása fogott meg, soha nem éreztem vágyat az iránt, hogy legyalogoljam a lábam térd fölött öt centivel, hanem az azt megelőző döntésé. Hogy egy életközepi válsággal küzdő nőnek legyen bátorsága felismerni, nem a saját életét éli, majd levonni az ebből adódó következtetéseket, felmondani jól fizető munkahelyén, hátat fordítani kényelmesen berendezett hétköznapjainak, és fárasztó utazásra indulni a valóságban és a saját lelkében egyaránt. Egyszóval azt tenni, amihez nekem soha nem lett volna merszem.
Pillangó a vállamon
Tetszett tehát az El Camino, de igazán egy későbbi könyve, a Pillangó a vállamon érintett meg. Ez is egy menekülés története, csak itt a szerző nem a Szent Jakab útra indul, hanem tangózni Argentínába. Táncolni soha nem tudtam, Dél-Amerikába soha nem vágytam, mégis olyan erővel rázott meg már a nyitó mondat („Hiányzik Argentína”), mintha én éltem volna át azt a 111 napot, amit Anikó Buenos Aires-ben töltött. Talán mert azonosulni tudtam a szorongással, hogy egy bizonyos koron túl az ember, ha nő, láthatatlanná válik a környezete számára. Mintha üvegből volna, vagy egyáltalán nem is volna ott. „Pár hét alatt fokozatosan hántotta le rólam a rétegeket ez a város. Eleinte csak a meleg. Levettem a hosszú ujjú pólót, és felvettem egy ujjatlan kivágottat, majd jött a meglepetés, hogy tetszem, így, ahogy vagyok. A Buenos Aires-i hőségben olvad a jégpáncél, amelybe évekkel ezelőtt zártam magam szégyenemben, amiért már nem vagyok fiatal.”
A főszereplő tehát oldódik, táncol, új embereket ismer meg, nőket és férfiakat, és átél olyan élményeket, amilyenekkel itthon valószínűleg nem találkozott volna. Örömet, bánatot, szerelmet, és persze fájdalmat, az elválás okozta szenvedést, hiszen minden utazás véget ér egyszer, és ha nem örökre mentünk el, haza kell térnünk. Mégis nagy tanulsága a könyvnek, hogy valamennyiünknek szükségünk van Argentínára, és szükségünk van a tangóra. Nem baj, ha nem Argentínának hívják, és nem tangónak. Lehet bárhol, és lehet bármi. De ha nem mertünk bátran viselkedni legalább egyetlen egyszer az életünkben, akkor később nem fogunk tudni keserédes fájdalommal gondolni a múltra. Akkor még csak emlékeznünk sem lesz mire.
Tangó – A lélek tánca
A Pillangó a vállamon tíz évvel ezelőtt jelent meg, és azóta több kiadást is megért. A legújabb, a Tangó – A lélek tánca kiegészült egy új fejezettel. Hogy miért, azt mesélje el maga Anikó. „A Pillangó a vállamon megjelenése után sok üzenetet kaptam, sok kommentben jelezték az olvasóim, milyen jó, hogy legalább általam bepillanthattak a tangó világának kulisszái mögé, velem együtt táncolhattak, mert hát másképp sajnos nem lehet, pedig milyen jó lenne… De hát miért ne lehetne? Ki mondta, hogy ehhez el kell repülni a világ túlsó felére, ki mondta, hogy tangózni csak Buenos Airesben lehet?
Nos, azért írtam azt a plusz fejezetet az új kiadáshoz, hogy ráébresszem őket: De! Lehet! Ha nők, ha férfiak, ha fiatalok, ha öregek, ha szegények, ha gazdagok, ha házasok, ha egyedül élnek, ha táncoltak már valaha az életében, ha nem. Mindenki tangózhat, és tangózzon is, ha jót akar! Praktikus információkkal töltöttem meg a fejezetet, hogy segítsek azoknak, akik szeretnének megtanulni tangózni. Mert igen: Budapesten ma már minden nap tartanak milongát valahol, olykor többet is. De az ország nagyvárosaiban is vannak tanfolyamok, rendezvények. Szóval remélem, hogy hamarosan összefutunk valamelyiken!”
Még több könyvajánló! Ezeket is olvasd el.
