Viktória és Erzsébet királynő szobrát is ledöntötték a kanadai Winnipegben, miután nemrég őslakos gyerekek tömegsírjaira bukkantak több egykori bentlakásos iskola területén.
Június elején találtak először 215 jelöletlen sírt Kamloops városában egy egykori bentlakásos iskola területén, ahova az őslakos gyerekeket vitték, de az egyházi intézmény nyilvántartásában nem volt jelölve a haláluk. Június 24-én újabb, nagyjából 751 jelöletlen sírra bukkantak Kanada Saskatchewan tartományának dél-keleti részén, az egykori Marieval Indián Bentlakásos Iskola mellett. Az még nem derült ki, hogy pontosan mi miatt hunytak el a gyerekek, de a kamloopsi iskola vezetője 1910-ben arra panaszkodott, hogy a kormány nem biztosít elég forrást a diákok élelmezésére.
A szobordöntők narancssárga pólót viseltek, a szobor talapzatára vörös gyerekkéz lenyomatokat ragasztottak ki, és odaírták, hogy: „Egykor gyerekek voltunk” és „Hozzátok haza őket!”
Ausztráliában is valami egészen hasonló zajlott
1910 és 1970 között Ausztráliában hivatalos, állami politika rangjára emelkedett az a gyakorlat, hogy az őslakos gyermekeket kiemelték családjuk köréből, nevelőotthonokba adták őket, sokukat fehér családok fogadták örökbe. Mindez pedig olyan mértékű traumát okozott az érintettek körében, de társadalmi szinten is, hogy az a mai napig feldolgozhatatlan veszteséget jelent az egész ország számára.
The Stolen Generation – magyarul talán elveszett nemzedékként fordítható a kifejezés. Így nevezik ma már annak a nemzedéknek a tagjait (de tulajdonképpen az egész jelenséget), akiket erőszakkal elvettek szüleiktől és állami nevelésbe adtak.
Mindez annak az asszimilációs politikának volt a része, amely azon a téves feltételezésen alapult, hogy az őslakosok élete javulni fog, ha a fehér társadalom részévé válnak. Az állam úgy gondolkodott, vagy hagyják maguktól „kihalni” az aboriginal őslakókat, vagy megpróbálják őket asszimilálni a fehér közösségbe.
Elsődlegesen a gyermekek asszimilálására összpontosítottak, mivel úgy tartották, hogy ők jobban tudnak a fehér társadalomhoz alkalmazkodni, mint a felnőttek. A választásban az is szerepet játszott, hogy a gyerekek bőrszíne jóval világosabb, mint a már felnőtt őslakosoknak, így a beilleszkedésük is könnyebb lehet a fehér gyerekközösségbe, társaik talán jobban elfogadják őket.
A szüleiktől elszakított gyermekekkel megtagadtatták bennszülött örökségüket, és arra kényszerítették őket, hogy vegyék át a fehérek kultúráját. Nevüket is gyakran megváltoztatták, és sokuknak megtiltották, hogy az anyanyelvükön szólaljanak meg.
Néhányukat fehér családok fogadták örökbe, sokuk pedig olyan intézménybe került, ahol gyakori volt a bántalmazás és az elhanyagolás. Sorsuk így egy életen át tartó trauma lett, és bár az asszimiláció volt a követett politika cél, ezekkel a gyerekekkel már felnőtt életük során soha nem bánták egyenlően, a többi ausztrállal nem kezelték őket egyenrangúan.
A hatás minden érintett számára pusztító volt. A a szüleiktől erőszakkal elvett gyerekekre, szüleikre, az egész családjukra, utódaikra, de közvetve az egész ausztrál társadalomra nézve is.
Mindhárom csoport depresszióval, szorongással küzd, a poszttraumás stressz szimptómái figyelhetők meg rajtuk, sok közöttük az öngyilkos, és általában is rossz az egészségi állapotuk.
A bennszülött családoktól elválasztott gyermekeket pszichésen, fizikailag és szexuálisan is bántalmaztak az állami gondozásban, vagy éppen az örökbefogadó családjuknál.
Bántalmazás, szeretetmegvonás, elhanyagolás
A saját kultúrájuk elutasítása, megtagadása (melyre a gyerekeket kényszerítették) gyakran szégyenérzetet keltettek bennük, ami azt eredményezte, hogy teljesen elszakadtak kultúrájuktól, és képtelen voltak azt később átadni a gyermekeiknek. Gyökértelenné váltak.
Sok gyermeknek azt hazudták, hogy szüleik bántalmazták őket, meghaltak vagy elhagyták őket. Sokan soha nem tudták meg, hogy kik is valójában a biológiai szüleik.
Az intézményekben a gyermekeket gyakran szigorúan büntették, ridegen viselkedtek velük, a legfőbb büntetés a szeretetmegvonás volt.
A gyerekek általában nagyon alacsony szintű oktatásban részesültek, ami későbbi életükre is kihatással volt: a férfiak fizikai munkásként, a nők pedig háztartási alkalmazottként tudtak csak elhelyezkedni. Ennek egész életen át tartó gazdasági következményei is voltak, sokan, akik ma már szülők, nem tudják segíteni gyermekeiket abban, hogy azok esetleg tovább tanuljanak.
Sok szülő soha nem tért magához abból a sokkból, amit gyermekei elszakítása okozott, néhány szülő nem tudott tovább élni gyermekei nélkül, míg mások az alkoholhoz, mint megküzdési mechanizmushoz fordultak.
Sok testvért elválasztottak egymástól; sokan még mindig keresik szüleiket és testvéreiket.
Azzal, hogy több generáció gyermekeit emeltek ki eredeti családi környezetükből, megakasztották az őslakos kultúra továbbadását, és ennek következtében sok kulturális ismeret el is veszett.
A gyermekeket megakadályozták abban, hogy elsajátítsák a szülői készségeket, nem voltak meg számukra a követendő szülői minták.
Bizonyos esetekben ez azt eredményezte, hogy már az elveszett generáció gyermekei is állami gondozásba kerültek, ott nevelkedtek, nevelkednek; a trauma következményei áttevődtek a következő generációra is.
Segítség, bocsánatkérés és jóvátétel
Magánszemélyek, családok, közösségek és civil szervezetek dolgoznak hosszú évek óta azon , hogy az elveszett nemzedék tagjait és utódait segítsék az egymásra találásban. Fókuszban vannak a családegyesítések, de próbálják a kulturális kontinuitást is erősíteni a közösségen belül, és azon vannak, hogy a szétszakított családok által elszenvedett sérelmeket valamiképp orvosolják.
1980-ban Új-Dél-Walesben egy segítő szolgálatot hozott létre a helyi állam, hogy ezzel segítsék az elveszett nemzedék tagjait abban, hogy megtalálják eredeti családjukat.
A következő 15 évben a többi ausztrál államban is létrehozták ezt az intézményt.
1995-ben az ausztrál kormány hivatalos vizsgálatot indított az ügyben. Az elkészült jelentést 1997. május 26-án nyújtották be a parlamentnek; becslések szerint a bennszülött gyermekek 10–33 százalékát érintette a folyamat 1910-1970 között.
A vizsgálat mellett a regnáló kormányok egy 54 pontból álló ajánlást is mellékeltek, az ajánlások között szerepelt az elveszett nemzedékek áldozatainak pénzügyi kompenzációja is.
2008. február 13-án aztán megtörtént az ausztrál állam hivatalos bocsánatkérése is, Kevin Rudd munkáspárti miniszterelnök az ausztrál parlament nevében bocsánatot kért az ausztrál őslakosoktól a történtek miatt.
