Kalki Subramaniam (indiai transznemű aktivista) ezt mondja:
„Élénken emlékszem korai ifjúságomra. Tizenegy éves koromig, felszabadult, játékos gyerek voltam, otthon szófogadó, az iskolában jó tanuló. Indiában születésemtől fogva kiváltságos helyzetet élveztem hiszen fiú voltam, és ez két nővér mellett még inkább hangsúlyos volt".
Mégis legbelül már akkor arra vágytam, hogy az igazi énemet megmutathassam. Eleve lányos kisfiú voltam, és minden olyan dolog tetszett, ami a korombeli lányoknak kedvére volt. Ez állandó célponttá tett a fiúk szemében, én azonban soha nem féltem tőlük, nem szégyelltem ki vagyok, durva gúnyolódásuk egyszerűen lepergett rólam.
Aztán 14 évesen minden megváltozott. Feladtam.
Nem érdekelt már az iskola, persze a tanáraim is agresszívvé váltak, állandóan büntettek. A családom előtt titkolnom kellett az érzéseimet, a szégyen és önmagam felvállalása között vergődtem szüntelenül, a legszívesebben véget vetettem volna az egésznek, de a családom iránti olthatatlan szeretet ebben természetesen megakadályozott.
Lógtam az iskolából, városi parkokban és közeli erdőkben kóboroltam, közben verseket írtam és rajzoltam, és lassan megtaláltam azokat a formákat, melyekben kifejezhettem lényem lényegét. A végén persze a családomnak mindent be kellett valljak. Azonnal pszichológushoz vittek, aki arra kért, rajzoljam le azt, hogyan is látom magam a jövőben.
A képen egy hosszú hajú lány szerepelt, kalapban, szoknyában – a pszichológus megdöbbent, de azért segített abban, hogy megnyerjem szüleimtől az elfogadás kegyelmét. Mindezekkel a dilemmákkal kényszerűen szembe kell nézniük azoknak a tinédzsereknek, akik hozzám hasonlóan megkérdőjelezik saját nemi identitásukat folyamatosan.
A kicsoda is vagyok én, és elfogadható vagyok-e így mások számára olyan erős és mély kétségekkel szorongatják ezeket az embereket, hogy a nap minden percében meg kell vívniuk harcukat mind saját magukkal, mind pedig a környezet előítéletével szemben.
A legmélyebb lelki sebek addig viszont be sem gyógyulhatnak, amíg ki nem fejezik azokat valamiképp'. A művészet eszközei alkalmasak lehetnek a gyógyításban, biztonságos lehetőséget kínálva az önkifejezésre és az identitás kialakítására.
Amikor pedig a családunk elutasításában részesülünk, szükségképpen fordulunk sorstársainkhoz, más transzneműekhez, akik ugyanúgy küzdenek az életükért a mindennapokban, mint én.
Életemben sok transznemű barátot vesztettem el, akik öngyilkosok lettek, mások meghaltak AIDS-ben.
Tinédzserként számtalan alkalommal lettem zaklatás áldozata, mint ahogy sokan barátaim közül is, mást a családja vetette ki, vagy éppen a testvére üldözi – mind ezek a tapasztalatok vezettek oda, hogy azt érezzem tennem kell valamit az ügyünkért.
Így lettem a transznemű közösség harcos aktivistája. Az újságírói diplomám megszerzése után elindítottam a Sahodari (Nővéred) magazint, hogy megszervezzem közösségünket. Néhány éven belül megalapítottam a Sahodari Alapítványt is.
Nekem a művészet segített, általa ismertem fel valódi értékeimet. Ez egyfajta médium számomra, ennek révén vagyok képes megfogalmazni és kifejezni félelmeimet, vágyaimat, küzdelmeimet. Közösségünkben sok művész van, de sokan vannak olyanok is, akik művészi tehetség és eszközök híján, más módon kell kifejezzék érzéseiket, gondolataikat.
Így született meg a Transhearts projektünk. Ennek lényege, hogy egyfajta workshop keretében kínálunk művészi jellegű foglalkozásokat sorstársainknak. A terápiás élmény arra alkalmas, hogy a mű készítésekor elfelejtik az időt a résztvevők, az úgynevezett flow-élmény segítségével úrrá tudnak lenni saját belső bizonytalanságukon, szorongásukon.
Kiállítottuk a közösség alkotásait galériákban, egyetemeken, főiskolákon és nyilvános helyeken is. A fogadtatás rendkívül pozitív volt. Amikor az emberek látják a műalkotásokat, ez arra sarkallja őket, hogy megértsenek és végső soron elfogadjanak minket; minden egyes műalkotás egy emberi történet.
A transzneműeket számtalan formában éri erőszak Indiában. A Vörös Fal projektet azért indították, hogy ezen a módon dokumentálják és hívják fel a figyelmet a szexuális bűncselekményekre.
Ez a sajátos 'art-ivism' úgy működik, hogy a megtámadottak elmondják, hogy mi történt velük, ezt egy fehér lapon rögzítik, amit aztán a vörös festékbe mártott tenyerükkel nyomtatva hitelesítenek. Ezek a nyomatok pedig nyilvános helyekre kerülnek ki, hadd szembesüljenek az emberek a valósággal.
2014-ben a kemény és kitartó harcok eredményeként az Indiai Legfelsőbb Bíróság végül elismerte a transznemű embereket "harmadik nemnek". A jogi elismerés azt jelentette, hogy az emberek félelem nélkül nyíltan transzneműként is jelentkezhetnek egyetemekre, cégekhez.
2020 januárjában pedig hatályba lépett a transznemű személyekről (jogok védelméről) szóló törvény, amely további jogi védelmet biztosít az érintetteknek.” - olvasható a CNN internetes kiadásában.
A témában ITT OLVASHATJÁTOK Novák Angéla előadó- és színművésszel készült interjúnkat.
