Egyszer azt mondtam neki, van az úgy, hogy az ember előtt letérdel a fehér elefánt, azaz eljön egy olyan pillanat, amikor valaminek az elvetése vagy elfogadása évtizedekre, esetleg örökre megszab az életünkben valamit, ritkán térdel le a fehér elefánt, de akkor helyesen kell dönteni, különben ég tudja, meddig kell várni, míg ismét arra jár, ahol mi vagyunk.(Szabó Magda)
Az embernek vannak nagyon tiszta pillanatai. Amikor valamit megérez a sorsából. Hogy most mennie kell vagy éppen visszafordulni, belevágni vagy elkerülni. Amikor az embert valami húzza. Ez a valami a Sors. Az ív, amit be kell járnod, amit előre megírtál magadnak még a legelején. Ezek a kvantumpillanatok. Rémesen ritkák, de nagyon kell rájuk figyelni: világítótoronyként mutatnak utat téren és időn át.
És vannak nagyon misztikus pillanatok is. Amikor azt érzed, hogy ez már megtörtént. Ezen a helyen, ezzel az emberrel, pontosan ugyanígy. A déjà vu sosem tévedés: ez tényleg megtörtént már. A tervezőasztalon ezt a jelenetet már jó előre megírta lényed mindentudó, isteni része. Ez a pillanat sorsod egy állomása, rajta van a bejárandó íven. Ilyenkor állj meg egy percre, és dicsérd meg buta, együgyű, korlátozott egód. A legtöbbet tette, amit szabad akaratából tehetett: fizikai tested oda terelgette, ahova szellemed predesztinálta.
Ezekért kell imádkozni. Kvantumpillanatokért és déjà vu-kért. Jelekért, amelyek megmutatják, merre kell menned.
Ezt is olvasd el:
