Színésznőnek készült, a főiskola elvégzése után a magyar színházi és filmes világ egyik legfoglalkoztatottabb, fiatal tehetségének számított. Aztán megszületett az első gyereke és innentől megváltozott az élete. Kecskés Karina túl a negyvenen, ma három gyerek édesanyja, több lábon áll és megszokta már, hogy az élete most is tele van változással.
Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?
Gimnazistaként mindenképpen a Színművészeti Főiskolára szerettem volna jelentkezni. Akkor már számtalan iskolai és kerületi szavalóversenyt megnyertem, Földessy Margithoz jártam színjátszókörbe és rengeteg ifjúsági tévésorozatban szerepeltem. Mindig is azt gondoltam, hogy rengeteg energia van bennem, azt éreztem, színészként, a szerepek által sokféle életbe belekóstolhatók. Megtapasztalhatom, milyen izgalmas rezgései vannak a léleknek, amelyeket írók, költők álmodtak meg. Apukám viszont azt mondta, hogy szó sem lehet arról, hogy a Színművészetire jelentkezzek. Még egy hatalmas családi összetűzésnek sem sikerült engem megtántorítania. Beadtam a jelentkezésem a főiskolára, apukám pedig egy diszkrét apai terrorral reagált a döntésemre: kapott egy szívinfarktust. Hátszél nélkül sikerült bejutnom a harmadik fordulóra, amikor is elment a hangom. A harmadik forduló a felvételin egy hétig tart, bent kellett laknunk a Főiskolán, kaptunk egy órarendet, úgy éltünk, mintha már oda jártunk volna. Némán csináltam végig a táncórákat, a mesterségórákat, nem adtam fel. Végül elsőre felvettek a Zsámbéki-Ascher osztályba. Apukám szerencsére meggyógyult és a kapcsolatunkat is sikerült rendeznünk.
Nem volt lelkiismeretfurdalásod amiatt, hogy az apukád emiatt kapott infarktust?
De igen. Ugyanakkor annyira erős volt bennem a bizonyítási vágy, hogy ez felülírta a rossz érzéseket. Akkor tudtam, hogy ez az én utam, egyértelmű hívás volt. Ma már kicsit másképp látom az ilyen helyzeteket. A mai napig gyakran felmerül a kérdés bennem, hogy ha egy hegy tornyosul előttem, mint egy nehézség szimbóluma, akkor az azért van ott, hogy bebizonyítsa, tényleg ez az én utam, vagy arra int, hogy kitaláljam, hogyan kerüljem meg, mert nem erre kell mennem?
Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást?
Anyukám nagyon gyorsan tovább tudott lépni, ami engem régebben zavart is. A traumatikus helyzetekben is megrántotta a vállát és hátra se nézett. Gyorsan lezárta a múltat, csak előre ment. Én ezzel szemben sokkal önmarcangolóbb típus vagyok, még mások hibáiban is a saját felelősségemet keresem. Apukám a másik véglet, nála a baltából is négy darab van otthon. Azt a szerszámot is megőrzi, aminek már kicsorbult a nyele és nem lehet használni. Nem igazán nagy mestere az elengedésnek. Elváltak a szüleim, apukám egy kényelmes agglegény életre rendezkedett be, anyukám folytatta az útját előre. Én a kettőjük között vagyok valahol, néha az egyik végletből a másikba csúszom át. Szeretek a változással járó szembesítések alkalmával elgondolkozni. Ha valami történik, meg akarom érteni az okát.
Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?
Nem igazán. Egy ideig tényleg a színház és a színészet volt az életem középpontjában. Amikor megszületett az első gyerekem, akkor jött a durva változás. Egy vezető színház vezető színésznőjeként lettem várandós, s egyszer csak megszűnt a munkaviszonyom. Ott álltam egy kisbabával mindenféle egzisztenciális háttér nélkül. Ráadásul az első gyerekem apukája is lelépett, úgy döntött, az apaság felelősségét nem akarja elfogadni. Úgy éltem meg ezt a helyzetet, mint egy kishalált. Le kellett zárnom egy fejezetet az életemben és egy teljesen újat megnyitni. Kiléptem a semmibe és el kellett kezdtem újraépíteni önmagam. Döntenem kellett, vagy lecsúszom a lejtőn, elengedem magam, alkoholista leszek, vagy drogos, vagy a változásra lehetőségként tekintek. Én a második opciót választottam. Elkezdtem a Baltazár Színháznál fogyatékkal élő színészekkel dolgozni, meseterápiát tanultam Boldizsár Ildikótól.
Drámapedagógus lettem, iskolai foglalkozásokat szerveztem. Közben született még két gyerekem egy új kapcsolatból, ezáltal az anyaság még inkább életem középpontjává vált. De ettől függetlenül újabb és újabb lábakat növesztettem, hogyha az egyik megbillen, stabilan tudjak állni. Nagyon szeretem a színházat, a filmezést, de nem tudok már ebbe belehalni, ami pedig annyira fontos ebben a szakmában. Most, hogy nőnek a gyerekeim szívesen forgatnék sorozatokban és vállalnék több színházi és filmes feladatot. Aztán egy véletlen kapcsán megérkeztek az életembe a csángó gyerekek, akiket nyolc éve támogatunk. Mélyszegénységben élnek, Gyimesben szervezünk nekik önerőből nyári tábort. Idén játszóteret is építünk nekik, Munkácsi díjas fafaragók lesznek ebben a társaink.
Hogyan tudod túltenni magad a magánéleti mélypontokon? Mi az, ami tovább lendít a válságos helyzeteken?
Életem első, legfájdalmasabb magánéleti krízisét húsz évesen éltem át, amikor az első szerelmemmel szakítottunk. Először éltem meg, hogy vége van valaminek, amit örökre gondoltam. Arra is akkor jöttem rá, hogy ezt túl kell, és túl lehet élni. Megtapasztaltam a belső erőmet, ami tovább vitt. Sokat futottam akkor, a sportba tudtam belekapaszkodni.
Aztán az életem következő időszakában jött a jóga, a légzés, a meditáció. Minden negyven pluszos nőnek ezt tudom ajánlani, a stressz levezetéséhez, az alvászavar, a nyomasztó terhek elengedéséhez.
Hogyan kezeled idő múlást? Hiszen, ez is változás. Ahogy idősödünk, változik a testünk, a gondolkodásmódunk.
Örülök, hogy nem vagyok már annyira törékeny, sebezhetően ártatlan, mint az életem hosszabb szakaszában, fiatalon voltam. Ma már egyfajta éberséggel közelítek a világ dolgaihoz. Hamarabb szólal meg a vészcsengő bennem. Bevallom, jobban szeretem magam ebben az életszakaszomban, mint fiatalabban. Testileg már más a helyzet. Amikor elmúltam negyven éves, azonnal előjöttek a kellemetlen tünetek: romlott a látásom, elkezdett fájni a derekam, megváltozott a testem. Ezen kicsit megdöbbentem, de elfogadom a testi öregedést. Igyekszem a legtöbbet kihozni abból, ami adatott.
Mit tanítasz a gyerekeidnek a változásról? Hogyan neveled őket, hogy rugalmasan kezeljék a nehéz helyzeteket?
A mintakövetés sokat számít és a felismerés, hogy az élet folyamatos változás. Szüleim is egyre idősebbek, segítenem kell nekik és örülök, hogy a gyerekeim mindezt látják. Megtapasztalják, hogy az ember lehet gyenge, de van egy bizalmi háló, ami megtart. Ha elgyengülök, kérhetek segítséget. Én sokáig gyáva voltam megtenni ezt.
Milyen változásokat hozott a Covid járvány az életedben? Hogyan vizsgáztál a változáshoz való alkalmazkodásból?
Én a pozitív oldalát éltem meg az elmúlt egy évnek. Mivel az életem legfőbb mozgatórugói a gyerekek, nagyon örültem annak, hogy több időt tölthettünk együtt. Sokat mentünk a természetbe, lett egy új kutyánk, az állatokhoz és a természethez való erős kapcsolódás sokat segített a helyzet elviselésében. Nálunk nem bezárult a világ, hanem másfelé nyílt ki.
Most, hogy megtörtént a nyitás, milyen új lehetőségek jönnek szembe az életedben?
Elkezdtem két újabb lábat növeszteni magamnak. A kutyánkkal terápiás kutyakiképzésre járok, nemsokára autista gyerekeknek szeretnék az állatokkal segíteni, hogy az érzéseiket jobban ki tudják fejezni. A másik új terület az életemben a filmkészítés: indiai videóklippeket és kisfilmeket kezdünk el gyártani egy kisebb csapattal Magyarországon. Tavaly, mielőtt a Covid-járvány beütött volna, a Baltazár színházzal léptünk volna fel Bombay-ben. Én még kijutottam Indiába, de a társulat már itthon rekedt. Ott jött egy kapcsolat, ami azóta folyamatosan terebélyesedik.
Ezt is olvasd el!
