• Hivatalosan július 1-je óta igazgatója a Vígszínháznak. Mondhatjuk, hogy ez azért egy kicsit amolyan hazatérés is? Hiszen, ha jól számoltam, akkor 15 éven keresztül 1983-tól ’98-ig társulati tagja volt a Vígszínháznak.

• Én ráadásul 18-at számolok, mert a színművészetis gyakorlati évünket is, az egész évfolyamot ott töltöttük. Igen, mindenképp visszatérés, több mint két évtizednyi kihagyás után.

• 

  A Vígszínház új igazgatója. Fotó: wikipedia

  Emlékezetes szerepek, rendezések is kötik a Víghez, és azóta az Új Színházat és a közelmúltban a Centrál Színházat leszámítva nem kötődött szorosabban társulathoz. Nem hiányzott?

• De. Én alapvetően társulati embernek érzem magam. Más kérdés, hogy mindig bennem volt egy kettősség. Igazán valami hajón látom magam, mert a hajón tartozom egy közösséghez, és az mégis mozgásban van.

• A Vígszínház egy elég nagy hajó.

• Igen. Mindig egy közösséghez tartozva érzem jól magam. Mikor egyéni sportágat űztem, mindig kikaptam azoktól is, akiket egyébként edzésen vertem, fociban pedig az egész csapatot tudom a hátamon vinni, ha kell, vesztett helyzetet nem ismervén. De közben meg mindig hajtott valami előre, valami kíváncsiság, valami újabb és újabb dolgot meg akartam ismerni, és ennek a kettősségében mozogtam.

• Most július 1-jétől jövő év végéig tart az igazgatói megbízatása, ez mindössze másfél év. Ez szokatlanul rövid időintervallum színházigazgatói posztokon.

• Szokatlan pillanatban is kaptam meg a színházat, amikor a színházi törvény logikája szerint megmaradt a főváros mint fenntartó és közben az intézményhez szükséges pénzt a minisztérium adja. Speciális helyzet volt, nem látok rá pontosan arra, hogy mi történt, de miután éppen két héttel a kinevezésem után került át a minisztériumhoz a fővárostól sok-sok jogosultság, nyilván furcsa helyzet lett volna, hogy két hét múlva nem tartozom a fővároshoz, és mégis hosszú távú döntést hoz a főváros az én és a Vígszínház jövőjét illetően.

• Lehet másfél évre tervezni?

• Nem másfél évre tervezek, természetes másfél plusz öt évben gondolkodom minimum. Közben a másfél év alatt nyilván ki kell rajzolódjon, hogy én mit gondolok. Ahhoz kevés, hogy az ember végigcsináljon haditerveket. Egy ekkora intézményben nem kell mindent újragondolni, nem kell föltalálnom a spanyol viaszt, de mégiscsak a pályázatom logikája szerint összerakni az évadokat és elindítani a társulat fejlesztését nyilván hosszabb idő, én ebben is gondolkodom.

• Nem volt fura helyzet, hogy Eszenyi Enikővel egyszerre pályáztak? Annak idején párhuzamos osztályba jártak a főiskolán, együtt indult a pályájuk a Vígszínházban, nagyon sokat játszottak együtt színházban, filmben.

• Természetesen az volt, de hát közben én eljöttem a Vígszínházból. Nagyon fontos része volt az életünknek, mindenkinek, aki a Vígszínház bűvkörébe kerül, szinte örökké vígszínházi marad. Sok mindent játszottunk is együtt, de ez egy kis ország, és az ifjúságom fontos szereplői nyilván mind-mind ebben a szakmában dolgoznak, ha én emiatt nem lépnék, akkor tényleg otthon ülhetnék. Az érzékeny helyzet ellenére jó volt mindvégig a kommunikációnk. Nálam bármilyen politikai megosztottság, ami legyen egy valami aláírása vagy nem aláírása, egy tüntetésen való részvétel vagy nem részvétel nem írja fölül azokat az éveket, amelyeket én valakivel valamit együtt csináltam. Nekem barátaim vannak mindenféle oldalon, nem tudok így gondolkodni, politika és egyéb viszonyok fölé helyezek bizonyos emberi helyzeteket, minthogy részt vegyek azokban a fekete-fehér szituációkra bontott világban, amelybe most nagyon sokszor kényszerülünk.

• Nyilatkozott a napokban arról, hogy biztos anyagi alapokon áll a Vígszínház jelenleg. Igaz ez a jövőbeni finanszírozásra is?

• Köszönet az előző vezetésnek az átadás-átvétel professzionalizmusa miatt is, az is tény, hogy kifejezetten jó helyzetben vehettem át a Vígszínházat, és emellett a minisztérium is nagyon gálánsan a tavalyi pénzt a rendelkezésünkre bocsátotta, tehát jó alapállásból indulunk bele a vírussal terhelt és sok kérdőjelet jelentő jövő felé. Aztán hogy hosszú távon mi történik, azt egyikünk sem tudja. Remélem, hogy nem kell végigjátszanunk azokat a vészforgatókönyveket, amelyekkel közben persze rendelkeznünk kell.

• 

  Feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel. Fotó: facebook

  Fenntartói szempontból most hogyan írható le a Vígszínház működése? Tavasszal megszületett a megállapodás a fővárosi színházak működtetéséről. A Vígszínház megmaradt ugyan fővárosi tulajdonú teátrumként, de működését anyagilag immár teljes egészében a kormány biztosítja. Tekinthető még ez amolyan közös fenntartásnak főváros és kormány között?

• Igen, minden, ami az épülettel kapcsolatos, az fővárosi kérdés, ha, mondjuk, a színészek hangoskönyveit elkezdenénk egy kis sarokban árulni, azt nyilván meg kell beszélnem a fővárossal, miközben a működés értelemszerűen a minisztériumhoz tartozik.
• De az ön munkáltatója Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter?
• Így van. De én azt gondolom, hogy ez akár példaértékű is lehet, tud ez egy olyan sziget lenni, ahol együtt tud működni mindenki, akinek szent a színház.

• Ez a fajta finanszírozási szakadás, hogy négy vagy öt színház teljes egészében a fővároshoz került, a többi a kormányzathoz, nem a szerencsétlen színházi megosztottság újabb jele? Mondhatjuk azt, hogy szinte hivatalos pecsét is került erre a megosztottságra?

• Remélem, hogy nem. Engem az érdekel ebben az egészben, ha színházba akarok menni, akkor szerintem nagyon kevés hely van a világon, ahol ennyi lehetőséget kap a potenciális néző. Amíg ezt a repertoárszínházi helyzetet tarkítva a függetlenekkel és a magánszínházakkal fönn lehet tartani, addig köztünk szólva nekem teljesen mindegy, hogy ki adja ehhez a pénzt és hogy milyen felosztás mentén. Engem mint potenciális nézőt – mert most mint honpolgár beszélek, és nem a Vígszínház igazgatója – az izgat, hogy ez a lehetőség nekem fönt maradjon. Igen, a szakma megosztott, de gyakorlatilag évtizedek óta ugyanazt mondom: én nem szeretem ezt. Azt gondolom, hogy a szakma képviselőinek mindig több közük kell hogy legyen egymáshoz, mint bármelyik politikai erőhöz. Mindig szent áhítattal tekintek a saját szakmámra és arra, mit jelenthet egy országnak, és ezért nem szeretem a megosztottságot, nem szeretem, de azt gondolom, hogy ehhez mi is kellettünk.

• Mármint a szakma?

• A szakma, az értelmiség, igen. A politikai játszma csak látszólag negatív összetétel, a politika játszmák sokaságából áll. Ha ez negatív szóösszetételnek tekinthető, olyan, mintha azt mondaná, nárcisztikus színész. A nárcisztikus szó megint pejoratív, de hát ezek velejárói ezeknek a létezési formáknak. Visszagondolva a rendszerváltás környéki szituációra, kicsit könnyebb dolga volt a politikának megosztani az értelmiséget, mint ami egyébként a homo sapiens létezéséből következne. Ez egy elég szomorú mondat, elismerem.

• A vígszínházi pályázat zárultával egy időben le is csapott a koronavírus Magyarországon, be kellett zárni mind a három játszóhelyét a Vígszínháznak. Színházi szóhasználattal élve, szomorújátékkal kezdődött minden.

• Igen, ha végiggondolom, innen csak fölfelé vezet az út. De ez egy pici súlyt is levesz rólam. Mindenkinek látnia kell, hogy milyen nehézséghegyeket kell megmászni mindannyiunknak, nemcsak a Vígszínháznak, hanem a szakmának és minden egyes honpolgárnak. A mi generációnk megúszta a XX. századi borzalmakat, legyünk azért még mindig boldogok, hogy nem világháborúkon és forradalmakon mérettetett meg a morálunk. Hogy igazán kik vagyunk, nyilván ezekben az éles helyzetekben derül ki. Tény, hogy egyszer csak be kellett csukni a színházakat, de közben rengeteg pozitív hozadéka is lesz szerintem. Hogy mit jelent a színház, hogy az emberek vágynak arra, hogy újra megnyisson, hogy újra együtt legyünk.

• Az egyik lehetőség, hogy valóban az emberek ki vannak éhezve a kultúrára, és megrohanják a jegypénztárakat, másfelől meg lehet, hogy azért ott motoszkál még mindig a félelem, hogy beüljek-e a Vígszínházba szorosan egymás mellett 1100 nézővel egy este. Vajon mire vágyik majd a néző az elmúlt hónapok után? Felejtésre vagy szembenézésre?

• Ezek nagyon izgalmas kérdések, és az a jó, hogy a színház ezekben az éles helyzetekben reagálni tud. Egyszer csak látszólag semleges mondatoknak is nagyobb súlyuk van. Kérdés, hogy a néző ez elől menekülni akar, vagy ezzel szembesülni. Valami őrült nagy erő van a színházcsinálásban, és ha valaki úgy dönt majd, hogy egy idevágó témát jár körbe, akkor annak lesz súlya. Az is egy nagyon érdekes kérdés, hogy ha ilyen erős volt a kampány, a vigyázzunk egymásra, a „maradj otthon”, ezt teljes joggal beégették az agyba, akkor ha újra lehet majd indítani az életet, legalább ilyen erős kampány kell arra, hogy aki még fél, az is jöjjön vissza. Az is egy kérdés, hogy egy Vígszínház léptékű színházat akkor kell-e megnyitni, amikor telt ház van. Mert a színház telt háznál színház. Ugyanakkor meg most kaptam olyan visszajelzéseket, ami elgondolkodtatott, hogy közben színházi ünneppé válik az a tény is, hogy nem lehetünk tele, de te, színész, érezd, hogy mi imádjuk a színházat, mi vállaltunk némi rizikót, és a színészben sem az van, hogy fél ház van, hanem hogy tesszük a dolgunkat egy olyan helyzetben, amikor kicsit komplikáltabb vagy kockázatosabb tenni. Még nagyon-nagyon sok forgatókönyv van, és mindegyikre ki kell dolgozni valami rendszert. A helyes hozzáállás úgy összerakni az évadot, mintha békeidő lenne, és azt mondani, hogy jönni fognak a nézők, egymás mellett fognak ülni, és mi játszunk. És közben persze el kell készíteni a további változatokat.

• Milyen lesz Rudolf Péter Vígszínháza? A pályázatának a címe úgy szólt, hogy polgári népszínház.

• Mindent a pályázatom logikája szerint szeretnék megcsinálni. Abban benne van négy évtizednyi tapasztalat. Tényleg minden pontján szinte megfordultam már a magyar színházcsinálásnak és filmkészítésnek.

• Ez a polgári népszínház hogyan értelmezhető?

• A népszínház műfaji sokszínűséget jelent, ahol egy egész várost kell szolgálnia egy vidéki színház esetében az intézményvezetőnek és az összes ott dolgozónak. A Vígszínház a Pesti Színházzal kiegészítve 1615 embert ültet le esténként, tehát gyakorlatilag ilyen értelemben a népszínház azt jelenti, hogy sok-sok embernek kell szólnia és műfaji értelemben sem sznobnak, sem értelemszerűen gagyinak nem szabad lennie. A három játszóhely lehetőséget ad arra, hogy valaki ebben a műfaji sokszínűségben vegyen részt, miközben egy színház tagja és nem kell kitekintenie, és nem pimpósodik meg az egyfajtaságban. Ez a népszínházi lét. Az, hogy polgárinak kell lennie, kommunikációs formát is jelent. Jelent színészközpontúságot, ami a Vígszínházra mindig is jellemző volt a múltban. Amikor kiírták a színlapra, hogy Ruttkai Éva, Páger Antal, erős hívószó volt. A mi generációnk már nem tudott így felépülni. Ma olyan mennyiségű információ áramlik be, olyan fura értékrend alakult ki, hogy jelenleg egy fiatal színészt, míg megismer az ország, ha nem kerül bele valamilyen sorozatba, akkor az jóval komplikáltabb folyamat. És a visszajelzés, amiből mégiscsak a színésztársadalom él, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a tenyerén hordozta az ország ezeket az embereket, most ezen a tenyéren sok minden van és mi le-leesünk róla, ott az ujjak közepette kell kapaszkodni. Olyan társulatot szeretnék felépíteni, ahol egyszerre van hosszú távon remélhetőleg egzisztenciálisan is megbecsülve a színész, de közben 10-től 2-ig vagy 6-tól 10-ig az előadás és a próba közben megfelelő nyitottsággal és alázattal vesz részt a munkában. Ez az alázatos sztár szóösszetétel, amit próbálok meghonosítani. Szerintem nagyon jól összeilleszthető a két szó, hogy polgári népszínház, és pontosan fedi le a Vígszínházat, akár mosolyog valaki ezen a tényen, akár nem.

A teljes interjú IDE KATTINTVA OLVASHATÓ.