Már a 60-as évektől az indigó festett farmernadrág volt a fiatalok divatja a nyugati országokban. A magyarok ezalatt Budapestre mentek, hogy kis szerencsével az Ecseri piacon "fű alatt" szert tegyenek egy-egy darabra. Számukra ez nemcsak egy ruhadarabot, hanem egy életérzést jelentett! A vágyat egyfajta szelepként kezdte kezelni a hatalom, úgy, hogy maga a diktatúra is átváltott a „tiltott”-ról a „tűrt” álláspontra. De mert az ország devizális helyzete nem engedte meg a termék importját, a hazai textiliparra várt a nyugati színvonalú farmer gyártására.
- Mi, a BUDAFLAX Csillaghegyi Szövőgyárának fiatal műszakijai is - ekkor a 36 évemmel még én is fiatalnak éreztem magam – vezetésemmel és a gyárigazgatónkkal is támogatva mindent kipróbáltunk hogy sikerüljön farmer anyagot gyártani - emlékezik vissza Bencze Imre, a gyár ma már nyugalmazott főmérnöke. - Miután tudtuk, hogy az igazi farmer anyaga koptatásra kifehéredik, először megpróbáltuk a ponyva szövetünket az általunk használt kénes színezékkel kékre festeni. „Csak tudtok rosszul festeni!” - mondtam a kikészítős kollegáknak.
Sikerült, és amikor egy ugyancsak próbálkozó gyár képviselőjével együtt behívtak a TV-be egy ezzel foglkozó adásba Déri Jánoshoz és Pomezsánszky Györgyhöz, vittem a kékre festett anyagunkat, de vittem egy darab smirglit is. Kiteregettük, dicsértük az anyagainkat, én bemutattam hogy a miénk koptatásra még ki is fakul! A TV-sek előbb elnézően mosolyogtak, aztán azzal engedtek el, hogy szedjétek már össze magatokat, és hozzatok farmer anyagot, hiszen ti is látjátok hogy ez minden, csak nem az!
Egyértelmű volt tehát hogy csak az úgynevezett indigó festés jöhet szóba. Utánanéztünk, kiderült hogy egy ilyen festő gépsort nyugaton, kb. 40 millió forintnak megfelelő devizáért lehet kapni. Erre a mi vállalatunknak nem volt lehetősége, de a gép kapacitását se tudtuk volna kihasználni.
Ekkor támadt a gondolat, hogy próbáljuk meg behozatni csak az úgynevezett láncfonalat lánchengeren. Így is történt, de akkor meg kiderült, hogy a lánchenger egyik géptipusunkba se szerelhető be. Egy élelmes kollégám csak megoldotta a dolgot, és megindult a próbagyátás, a vállalat kereskedői pedig Trappernek nevezték el.
Az első 800 méter arra volt jó, hogy mintadarabok készüljenek belőle különböző kiállításokra. Jöttek is a megrendelések, de hamarosan jöttek a minőségi kifogások is. Kínkeserves munkával értük el, hogy elfogadható minőségű legyen az anyag. A Trapper egyre sikeresebb lett, és már exportra is jutott.
Az angliai Lee Cooper céggel már korábban folytak tárgyalások, de amikor a cég képviselői meglátták, hogyan gyártunk, elálltak az együttműködéstől. 1983-ban azonban új rendszerű szövőgépek érkeztek, végre megköttetett az üzlet, és a Csillaghegyi Szövőgyár a Trapper mellett már a Lee Cooper indigó farmer alapanyagát is szőtte. A következő évek alatt a Trapper népszerűsége lassan megszűnt, és átadta helyét a nyugati márkáknak…
A meglepő az, hogy évekkel ezelőtt mint főnixmadár újjáéledt. Ma is kapható, és népszerű azok körében, akik ismerték, és ma is jó minőségűnek tartják. Bencze Imre nyugalmazott gépészmérnök, aki 1977-től 1982-ig a BUDAFLAX Csillaghegyi Szövőgyárának főmérnöke volt, kollégáival ma is büszke arra, hogy szerény körülményeik ellenére az egykori keleti blokkon belül igazi nyugati színvonalú árúval csalt örömöt örömöt a fiatalok arcára!
Én meg arra vagyok büszke, milyen remek kis reklámot írtunk, és adtuk elő szuper kollégáimmal a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójában!
(Az illusztrációkat Bencze Imre úrtól kaptuk)
