Sokan írnak naplót mostanában, készítenek Facebook bejegyzéseket, posztolnak fotókat, videókat a közösségi médiában, amelyekből az utókor szakértői rengeteg következtetést tudnak majd levonni, feltéve, ha ezek a nyomok megmaradnak. Mi lenne, ha időkapszulába zárnánk a mai kor ereklyéit, tárgyakat, gondolatokat, üzeneteket, biztos helyre elraknánk őket és a tartályra ráírnánk, ötven év múlva lehet csak felbontani. Mert az időkapszuláknak ez a lényege: egyfajta kommunikáció a jövővel, információátadás a régmúlt időkből.
Hogyan élted meg az elmúlt esztendőt?
Nagyon-nagyon változóan. Amikor tavaly márciusban kitört a járvány és beszorultunk az otthonunk négy fala közé, én már túl voltam két bemutatón, nagyon jól jött a pihenés. Hirtelen lett egy csomó időm mindent megcsinálni magam és a ház körül. Arról nem beszélve, hogy soha az életben nem voltunk ennyit együtt, így a család. Szerencsések vagyunk, több generáció él nálunk egy kertes családi házban, ezért sosem volt senki egyedül. A pici mikroközösségünk nagyon jól támogatta egymást. Nyáron is volt egy bemutatóm, ősszel pedig színpadra vittük Friedrich Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása darabját és elkezdtük próbálni a Kő című előadást.
Különös volt maszkban, a távolságtartási szabályokat betartva próbálni, nem igazán lehet ehhez hozzászokni. Hálás vagyok azért, hogy dolgozhattam a szakmámban ebben a nehéz időszakban is. A múlt héten bent voltam a Vígszínházban, beosontam az üres nézőtérre és a lesötétített színpadot látva tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzik a régi életünk. Úgy szeretnék újra nézőket látni ebben a csodálatos épületben! Néha az az érzésem, mintha egy tejüvegen keresztül szemlélném a világot. Próbálom felvenni a mindennapi élet fonalát, és azt a látszatot kelteni magamban, mintha minden rendben lenne. Igyekszem alkalmazkodni az új időszámításához. Nekem nem tesz jót a lelassulás, mert nem vagyok egy kényelmes ember. Szeretem, ha sok a teendőm, büszke vagyok arra a képességemre, hogy jól be tudom osztani az időmet. Már benne vagyok a korban, de nem érzem még úgy, hogy lassabban kellene élnem.
Milyen hétköznapi tárgyakat tennél bele az időkapszuládba, amelyek nagyon jellemzőek a mai korra, a te életedre és 50 év múlva a leszármazottaid rácsodálkoznak majd a létezésükre?
Mindenképpen beletenném az Abraka babra című szakácskönyvet, amit én írtam. Lehet, hogy 50 év múlva az emberek nagyon keveset főznek majd, nosztalgikus élmény lesz számukra látni, mi milyen ételeket készítettünk anno. A könyv egyébként tele van családi fotókkal, történetekkel olyan idősebb hölgyektől, akik engem körülvettek. Egy olyan régi világot, mentalitást idéz fel, amelyek 50 év múlva biztos ismeretlenek lesznek. Egy szövegkiemelő filctollat is elküldenék a jövőnek, valószínű ez is múltbéli ereklyének számít majd, de nekem most a mindennapok része, ezzel szoktam a színházi példányokban a szerepem szövegét megjelölni. Kíváncsi lennék, mit szól majd az utókor, amikor a csomagból elővesz egy talpas fúrót. A színházban ezzel rögzítik a díszletelemeket egymáshoz, nélkülözhetetlen eszköz a színházban.
Aztán jöhet még egy póráz is az időkapszulába, arra emlékeztetve a dédunokáimat, hogy a legjobb társ egy szőrös négylábú. Mi egy olyan család vagyunk, akik soha nem fognak kutya nélkül élni.
A lezárások idején sokat sétáltattuk együtt a komondorunkat. Elküldenék néhány fűszernövényt is a jövőbe, egy kis rozmaringot, kakukkfüvet, zsályát, megüzenve nekik, hogy kellenek a természetes ízek, illatok az életünkben. Végül beletenném még a kedvenc Chanel 114-es rúzsomat, remélve, hogy a felmenőimnek nem kell már maszkot hordani és a nők élhetnek ezzel a sminktermékkel.
Könyvek, filmek, amiket mostanában olvastál, láttál, amelyek megérintettek, és szeretnéd, ha az utókor is megismerné őket.
Nemrég fejeztem be Presser Gábor könyvét, ami szerintem egy igazi kortörténet. Hogyan változott az előadóművészet az idők során, mit jelentett sztárnak lenni a 70-es, 80-as években és milyen most. Izgalmas volt olvasni, sok mindenre emlékeztem a fiatalkoromból, amikről Gábor mesélt. Most olvasom Declan Donnellan a Színész és célpont című könyvét, az ember mindig reméli, hogy megtalálja a bölcsek kövét. Az író nagyon egyszerűen beszél a színészi munka különféle stádiumairól, buktatóiról, kapaszkodóiról. Lehet, hogy ez érdekes a jövő színészei számára is. Jerzy Kosinski A festett madár című könyve érintett meg legjobban az elmúlt időszakban. Fantasztikus könyv, nagyon felkavaró történet. A második világháború borzalmait, az akkori embertelen világot egy kisfiú szemével mutatja be. Ez a sok szörnyűség nem is olyan régen történt, mégis a legsötétebb középkorra emlékeztet. Legyen ez a könyv egy intő üzenet a jövő számára, hogy ide soha, semmilyen körülmények között nem szabad eljutni.
Egy filmsorozatot is elküldenék a jövőnek, ez pedig a Kártyavár, ami az amerikai politikai élet bugyraiba enged betekintést nyerni. Akkor néztem, amikor Az öreg hölgy látogatását próbáltuk és szükségem volt arra a keménységre, amit a sorozat főszereplői képviselnek.
Szívesen megismertetném a jövővel az Allen kontra Farrow (Allen v Farrow) című dokumentumfilm sorozatot is, ami Woody Allen és Mia Farrow szakításának történetét meséli el. A legnagyobb tanulság belőle az, hogy milyen aberrációt szül, ha valaki sikeres, gazdag, politikai befolyással rendelkező ember és elveszti a kontrollt a saját élete felett. Színházi emberként szeretném egy színdarab steamelt változatát is megismertetni a jövővel. Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című darabját Paczolay Béla vitte színre és ő is rendezte az élő közvetítést. Tudom, színházi előadást tévén nézni egészen más élmény, de a Covid idején ez a fajta kulturális program elég elterjedt volt. A darab üzenete pedig örökérvényű: a nőknek nem szabad némán tűrni az erőszakot és szégyenben élni, ha valami szörnyűség történt velük.
Gondolatok, jótanácsok Hegyi Barbarától 2021-ből a jövő számára
Legyenek szerényebbek, mint mi vagyunk. Szerényebben viselkedjenek egymással, fogadják el mások véleményét, még akkor is, ha nem értenek egyet vele. Szerényebben a fogyasztással, felejtsék el, a „nekem minden jár” gondolkodást. Tanulni, tanulni, tanulni… A tanulásból sosem elég. Az információáramlás csökkenti a bizonytalanság érzését. Ha több tudásod van a Földről, a működési elvekről, nem akarsz beleavatkozni. Remélem, 50 év múlva intelligensebb, szofisztikáltabb, körültekintőbb emberek vigyáznak majd a bolygónkra.
Az Időkapszula rovat más cikkeit itt olvashatod:
