-
Jól tudom, hogy a Képző és Iparművészeti Szakközépiskolában jártál?
- Igen, kerámia szakra. Évekig ezzel foglalkoztam és fejlesztettem magam. Aztán a kerámiát részlegesen abbahagytam, mert felrakásos módszerrel csináltam hatalmas padlóvázákat, és itthon nem volt meg ennek a kultúrája. Elég sokba kerülnek ezek a vázák, galériákba tudtam eladni. A galériák 70-30 százalékban számoltak el, nem az én javamra. Üzleteket nyitogattam, próbáltam életben maradni, de közben elkezdtem ruhákat tervezni saját magamnak, mert nem találtam meg a saját stílusomat itthon a boltokban. Aztán ez nőtte ki magát. Eleinte a környezetem szedte le rólam a ruhákat, aztán elkezdtek rendelgetni, végül ez a szám iszonyatosan megnőtt. Dolgoztam egy sráccal, ő varrta a ruhákat, én terveztem. Sajnos a srác átvágott anyagilag, és ott maradtam két varrógéppel. Egy gatyát sem tudtam felhajtani. Visszakanyarodtam a kisképzőhöz, ott ugye fontos volt a térlátás, grafikai készség. Elővettem a saját ruháimat és elkezdtem szétbontani őket. Használtam a térlátásomat, az aránykészségemet. Az első munkám, amit én varrtam, négy napig készült, egy bélelt szőrme télikabát volt. Görögországba került, mert közben ugye voltak rendeléseim. Nem állhatott meg a sztori. Belekényszerültem abba, hogy ne csak tervezzek, hanem varrjam is a ruhákat. Sok-sok hétig kínlódás volt, aztán belejöttem. Eltelt pár év, talán 2014-ben volt, hogy szólt az egyik barátnőm, indul egy designer verseny a Viasat3-on, és jelentkezzek. Mondtam, hogy biztos nem fogom magam leégetni, nem jelentkezem. Nem hagyta annyiban, végül rábeszélt. Gondoltam, mi bajom lehet? Maximum röhög rajtam a fél ország. Szeretem a kihívásokat, vagy mélyvíz vagy nagy feladat ... Lényeg, hogy elmentem, szakmabeliekkel versenyeztem. Végeredményben azt a hetet megnyertem. Fura volt, ötször adták le a felvételt és már elkezdtek felismerni az emberek az utcán. Adott egy nagy löketet, még jobban felfigyeltek a ruhákra. Utána jöttek a budapesti Fashion Week-ek, aztán a 2018-as londoni Fashion Week.
-
Tudom, hogy tavaly egy rövid időre nyitottál egy boltot, de be kellett zárni.
- Másfél, két hónapig volt az üzlet nyitva, de be kellett zárnom, mert nem volt benne ruha. Online azonnal elvittek mindent.
-
Még mindig te varrod a ruhákat?
- A Fashion Week-ekre szakemberek rakják össze a ruhákat, azokhoz én hozzá nem nyúlok. De igen, most, hogy körülbelül 13 000 darabnál tartok, van pár hónapja egy lány, aki segít. A csajszik várják a péntek estét, amikor felteszem a ruhákat. Izgulnak, hogy kié lesz. Megy a verseny. Minden héten feltöltök huszonvalahány ruhát az oldalamra. Pontban 8-kor teszem ki a ruhákat minden pénteken, és megy a verseny, hogy kié lesz a ruha. Az viszi, aki a leggyorsabb. És ezt élvezik.
-
Milyen méretűek a ruhák? Egyenméret van?
- Ráálltam több formára. Az alapforma abból az elképzelésből fakadt, hogy tudtam, a nők teste nem szabályos. Vagy vastag a láb, vagy nagy a has, vagy kicsi a cici. Kitaláltam olyan fazonokat, amivel ki tudom emelni a női bokát, illetve a női vállat használom sokszor. Azok a nők, akik túlsúlyosak vagy szabálytalan testtel rendelkeznek, imádják ezeket a ruhákat, mert nők tudnak lenni úgy, hogy a ruha takar, jól tudja érezni benne magát az ember, örömforrás ezekben lenni. Azért el szoktam azt is mondani, hogy este lekerül az a ruha! Tök jó, hogy Balázs Eszter csinálja ezeket a ruhákat, mert el lehet mögéjük bújni, de az én életfelfogásom az, hogy magunkhoz képest mit tudunk kihozni a testünkből. Érdekes, hogy sokszor a harmincas csajszik rosszabbul néznek ki, mint a negyvenesek. Valószínűleg azért, mert a negyveneseknél már felnőttek a gyerekek, és van idejük újból odafigyelni magukra.
-
Arra bíztatod a nőket, hogy figyeljenek oda magukra?
- Igen. Nem szeretném, ha azzal kapcsolnának engem össze, hogy takarjuk el magunkat. Direkt azért fecskendezek be egy-két csinos ruhát a sok-sok elbújós közé, hogy egyrészt ne skatulyázzanak be, másrészt, hogy gondolkozzunk el. Visszaélek a korommal is nyilván, közeledek az ötvenhez, és meg szeretném mutatni, hogy egyedül csinálok mindent, és nem formálok jogot arra, hogy deformálódjak, nem ér elhagyni magunkat. Minden héten úgy állok oda a telefonom elé, saját magamat fotózom, hogy nem látszhat rajtam, hogy épp idegösszeomlásom volt, vagy azon a héten felfáztam, vagy rosszul aludtam. Ott van az az erő, hogy ebből élek, meg kell csinálni, más nem láthatja a gondokat. Az a sztori, ami fent van az interneten, az másról szól. Éveken keresztül minden pénteken fel kell rakni a ruhákat, persze nincs olyan, hogy sose történjen semmi, de ez nem látszhat.
-
A 2018-as London Fashion Week-en te képviselted Magyarországot. Hogyan sikerült kikerülnöd?
- Többször voltam a Budapest Fashion Week-en, ami elég nagy dolog, mert végzett designereket sem indítanak.
-
Ez meghívásos rendezvény?
- Igen, szólnak designereknek. Megkérdeznek, hogy elvállalom-e. De ők keresnek meg. A harmadik vagy negyedik Budapest Fashion Week-en voltam, ahol jelen volt Londonból az ottani esemény tulajdonosa. Ő szólt és hívott meg a londoni Week-re. A meghívás 2017-re szólt, de nem volt idő felkészülni, így a 2018-asra mentem ki.
-
Mesélnél kicsit az élményeidről?
- Nagyon érdekes volt. Amint kiderült, hogy meghívtak, elkezdtek szponzorok megkeresni itthon, hogy be szeretnének szállni pénzzel. De kinti cégek is jelentkeztek. Volt, aki három millió forintnak megfelelő fontot ajánlott fel. Nem mentem bele ezekbe a szerződésekbe, nem akartam aláírni semmit. Egyrészt nem tudtam, mi vár rám Londonban, nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy lekötöm magam és ezért nem tudok elfogadni egy jobb ajánlatot. Másrészt nekem a munkában az a legfontosabb, hogy szabadon hagyjanak. Én csak így tudok alkotni. Szóval nem írtam alá semmit, ergo nem kaptam semmi pénzt. Ez azt jelentette, hogy kimentünk az asszisztenciával, ők mély szegénységből jövő, most már szakemberek, és zsebből kellett mindent kifizetni.
-
Hogy találtad meg az asszisztenciádat?
- Már előtte is együtt dolgoztunk. Valamikor még nagyon az elején volt egy divatbemutató, akkor ismerkedtünk meg. Ők csinálták a hajakat és a sminket, én pedig ruhával fizettem. Barter volt, segítettünk egymásnak, de akkor már volt valamennyi nevem és tudtuk húzni egymást szakmailag. Visszatérve Londonra, végül kijutottunk. Eleve nagyon nézték a magyar csapatot, mert egyenruhában voltunk. Minden napra egyenruhát terveztem. Én is ezekben voltam, nem látták, hogy melyikünk a designer. Leültünk a földre a luxusszállodában és a médiások rögtön minket találtak meg, minket kezdtek el fotózni. Még az első napon vagy másnap, nem is tudom, odajött hozzám a Fashion Week tulajdonosa, hogy 13 perc helyett, amiben eredetileg megállapodtunk, kapok 5 percet, mert hoztam táncost is. De mindenki más 2 percet kap. Mondtam, tessék? Ez egy egyéves munka szakemberekkel! Nem ezt a nemzetközi szerződést írtam alá! 13 percet írtam alá, több, mint 500 millióan fogják ezt látni. 13 percből nem tudunk 5 percet csinálni, nem adom ehhez a pacekomat. Egy kavalkád lesz a színpadon. Itt koreográfia van, ütemre kell elindulni, nem lehet 5 perc, ha 13-ra készültünk. A táncos fiú úgy ment ki, mintha modell lenne, és aztán kezdte a népi, balkános, magyar táncot. Ezt volt az elképzelés. Mondtam a tulajnak, hogy jó, akkor a magyarok nem lépnek fel. Hogy én azt nem tehetem meg. Dehogyis nem! Megfordultam és ott hagytam. Az lebegett a szemem előtt, hogy Úristen, maradt 2000 forintom otthon, nincs semmim, hány embert kihoztam, és mennyi millió forintot bukok ezzel az egésszel. És nem lesz benne a munkásságomban, hogy Magyarországról kijutottam a London Fashion Week-re, hiszen nagyon ritkán kerül ki magyar designer. Baromi nagy balhé lett ebből, hogy a magyarok nem lépnek fel, végül visszakoztak, és adtak 10 percet. Ez is elég kritikus volt, de bevállaltam. Nagyon megható volt, hogy a média képviselői, a modellek, mindenki az én ruháimat rakta háttérképnek. Jelezték, hogy velünk vannak, hogy ezt nem lehet megcsinálni az emberekkel, hogy kevesebb időt adnak, mint amire készülünk. 28 designer jött össze, többen voltunk, mint amire eredetileg számítottak, így mindenkinek lecsíptek az idejéből. A szervezőknek nagyobb pénz, ha több designer van, de velünk kiszúrtak. És a többiek értékelték, hogy valaki beleállt ebbe, hogy érzékeltettem, hogy ez nem oké.
-
Végül akkor 10 percet kaptál.
- Volt is ebből probléma. Felment a színpadra a táncos fiú és nem a zenéjét rakták be. Az volt a koreográfia, hogy a táncos a saját műsora után kivisz engem a színpadra. Ott volt mindenki, kamerák, amit el tudsz képzelni. Kiment a srác, elindult a rossz zene, de ő profi táncos. Megállt és szuggerálta a dj-t. Az elindított egy másik zenét. Az sem a jó zene volt. Én hátul a színpad mögött összeestem. Úgy, hogy tudtam, hogy 45 másodperc múlva kint kell lennem, 500 valahány millió ember fogja ezt látni. Ez több, mint idegmunka. Végül a harmadik szám volt a jó zene. A felvételen jól látszik. Akkor végre elindult a tánc, annyi idő volt, hogy hátul összekaparjanak, felhúzzam a ruhát és elkészüljek.
-
Ezen a Fashion Weeken mutattál be olyan ruhákat is, amiken a kisfiad grafikái vannak.
- Az egész úgy indult, hogy régebben nem volt pénzem gyerekjátékokra, és inkább foglalkoztam a gyerekkel, rajzoltunk sokat. Annyira profin megtanult rajzolni, hogy később, amikor Marci szeretett volna kapni valamit, akkor mondtam neki, hogy jó, de kérek szépen rajzokat. Azokat bekonvertálom a ruhákba. Így jutottak ki az ő munkái is Londonba.
-
Akkor ez nem csak neked, de Marcinak is nagy siker volt. Mi az oka annak, hogy még mindig neked kell varrni a ruhákat?
- Egy kisebb asszisztencia kell ahhoz, hogy ne én foglalkozzak gyakorlatilag mindennel. Azért kevés a kapacitás, mert egy kézben tartom az egészet. Mindent én csinálok. Tervezés, szabás, a kellékek megvásárolása, postázás, minden. Én vagyok a modell, én fotózom saját magamat. Én teszem ki az oldalra az elkészült ruhákat. Van egy törzsvásárló közönségem, amit legyártok egy héten, az el is megy. Ahhoz, hogy ez más léptékben tudjon működni, ahhoz jelentős befektetés kell. Szeretnék végre csak tervezni. Rengeteg mindent közlök a ruhákkal. Beszélgetek a vevőkkel a ruhákon keresztül. Az antik csipkével, a kopott farmer zsebbel, a pici masnival. Ha össze is jön egy léptékváltás, a ruhák egyediségét nem adnám fel. Az alkotói szabadságomhoz ragaszkodom. Beszerezném azokat a dolgokat, amitől eszteres, amiket szeretnek a lányok, megtervezném, összeraknám, de a többi tevékenységet átadnám.
-
Jól értem, hogy ami most Balázs Eszter-ruha, az teljesen egyedi, mindegyikből egy darab van?
- Igen. Formákban előfordulhat hasonlóság, de nincs két egyforma darab. Mint ahogy a vevőim is egyéniségek.
