Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?
A legelső fájdalmas és meghatározó élményem az volt, amikor nem abba a középiskolába vettek fel, ahova szerettem volna. Borzasztó csalódott voltam, de nem nagyon volt időm ezen melankólizálni, gyorsan ki kellett találni, mi legyen helyette. Végül megoldódott a probléma, sőt jobban is jöttem ki belőle. Mostanában újra átéltem ugyanezt a helyzetet a gyerekemmel kapcsolatban. Ő is nehezen jutott be abba a gimnáziumba, ahova menni akart, végül szerencsére sikerült neki. A változástól már régóta nem félek, mert rájöttem arra, ha beleállok, sokkal jobb dolgokat hoz.
Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást?
Szerintem a generációm életében nem feltétlenül a változás volt a legfontosabb dolog. Nem vagyok egy forradalmár alkat, a családunkban sem volt senki lázító forradalmár, aki minden áron meg akarja változtatni a világot. Sőt, a mai napig inkább a tradicionális, szinte már konvencionális, nosztalgikus dolgokat szeretem. Szeretem tudni a gyökereimet, azt, hogy ki vagyok. Ez segít abban, hogy megtaláljam az irányt, amerre tovább haladok. Anyukám egy végtelen izgalmas intellektusú ember volt, kalandként fogta fel a változást, a szó jó értelmében. Nem vakmerőséggel, inkább pozitív hozzáállással, nagyon bátran állt minden változás elé. Én a bátorságot otthonról hoztam.
Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor, az érettségi idején elterveztél?
Természetesen nem. Érettségikor keramikus szerettem volna lenni, előtte viszont jó pár évig énekes, vagy színész. Középiskolás éveim alatt zenét tanultam, alapvetően az énektanárság lett volna a fő irányvonal. De aztán a rajzolás, a kerámiázás beelőzött. Végül nem lett belőlem kerámikus, sem énektanár. Zenei pályára felvételiztem, a vizsga után az egyik tanár, Sík Olga néni azt javasolta, hogy menjek inkább könnyűzenét, éneket tanulni egy stúdióba. Én akkor ezt kikértem magamnak, majd pár hónap múlva, amikor elindult a tanév, logó orral visszakullogtam Olga nénihez. Így lett belőlem könnyűzenész.
A szakmai karrieredben hányszor kellett váltanod?
Könnyűzenészként elsősorban az éjszakába énekeltem. A Magyar Rádiónak és Televíziónak akkor fontos szerepe volt abban, hogy egy fiatal előadóművész megmutathassa magát. Mindig voltak támogatóim, akik feladatokat adtak a rádióban, a tévében, elküldtek fesztiválokra, meghívtak showműsorokba. A fene sem gondolta volna, hogy egyszer elmúlik a világ, amiben én akkor jól éreztem magam. Megszűntek azok a helyek, ahol énekeltem, pénzt kerestem. Akkor jött a váltás, az éjszaka helyett a popzene, a lemezkiadók, a koncertek és egyéb fellépések. Popénekes vált belőlem. Amikor úgy éreztem, hogy ebből elég, korban már nem nekem való, szerencsémre utánam nyúlt a színház és beszippantott. Azóta vagyok színész. A színházi karrieremmel párhuzamosan indult be a tévés karrierem, de ez sem volt egy tudatos döntés a részemről. A színház esetében éreztem a felelősség súlyát, főszerepeket kezdtek rám osztani, tudtam, hogy ezt a megelőlegezett bizalmat mindenképpen maximálisan meg kell szolgálnom.
A magánéleti mélypontokon hogyan tudtad túltenni magadat? Mi az, ami tovább lendített?
A feladataim. Mindig van valami dolgom, ha éppen nem lenne, akkor csinálok magamnak. Akinek gyereke van, soha nem engedheti meg magának a luxust, hogy csak saját magával foglalkozzon. Ahogy a kövek a folyóban, együtt kell tudni gördülni az idővel, a térrel, a korral. Meg lehetne állni, sajnálkozni, de szerintem, ez felesleges időfecsérlés. Mire az ember feldolgozná a helyzetet, már vége is van az egésznek.
Hogyan kezeled az idő múlást? Hiszen ez is változás. Ahogy idősödünk, változik a testünk, a gondolkodásmódunk.
Olyan ember nincs, aki ezt könnyen veszi. Olyan van, aki nem akar tudomást venni róla. Az elmúlás elfogadása egy emberpróbáló feladat. Én kaptam egy nagy adag haladékot azzal, hogy későn lettem édesanya. Legalább 10 évvel visszapörgettem az időt. Fizikailag most sem annyinak érzem magam, mint amennyi a korom. Agyban viszont időnként 18 éves, máskor 78 éves vagyok.
Mit tanítasz a gyerekednek a változásról? Hogyan neveled őt, hogy rugalmasan kezelje a nehéz helyzeteket?
A lányom Bika csillagjegyben született, szereti a biztonságot, a nyugalmat, a kényelmet, a szeretetet maga körül. Időnként meg kell mutatnom neki a világban az árnyékokat is, hogy ne legyen teljesen felvértezetlen. Nagyon tudatosan fókuszálnom kell arra, hogy ne csak pillangókergetés legyen az életünk. Abszolút betekintést kap az életembe, látja és automatikusan megtapasztalja ezeket a dolgokat.
Milyen változásokat hozott a Covid járvány az életedben? Hogyan vizsgáztál a változáshoz való alkalmazkodásból?
Csillagos ötösre. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyire jól megy majd. Egy évig egyáltalán nem voltam depressziós, most márciusban gurult el először a gyógyszerem, amikor le kellett állnunk egy végre valahára, nagy nehezen elkezdett próbafolyamattal. Hihetetlen élvezetes lubickolás volt a színházban a Nine című musical próbája, amit Balázs Zoli rendez. Egyelőre őszig áll a munkafolyamat, ami nagyon fáj.
Az elmúlt egy évben ügyesen be tudtam osztani a pénzemet, elláttam az itthoni teendőimet, hasznosan töltöttem a szabad időmet. Nem idegeskedtem, annak örültem, hogy egészségesek vagyunk, megúsztuk az egészet, hogy a kapcsolatunk a gyermekemmel nem szenvedte meg ezt a nehéz helyzetet.
Egy ekkora világjárvány idején az ember rájön arra, hogy semmi nem úgy van, ahogy képzeli. És ez egyáltalán nem baj. Az elmúlt időszak arra tanított, hogy mindent megbecsüljek, amim van: az életemet, az egészségemet, a jövedelmemet, az otthonomat, a szeretteimet. Számomra ez az év egy jellemformáló időszak volt.
Itt a nyitás, kezd beindulni újra az élet. Milyen kihívások várnak rád a közel jövőben?
Nagy erőkkel próbáljuk a Hegedűs a háztetőn című előadást az Operettszínházban Bozsik Ivett rendezésében. Nagy kihívás, hiszen játszottam már ezt a darabot Győrben, szép emlékek fűznek életem azon időszakához. Golde szerepét kaptam meg, ami mégiscsak egy főszerep, igazi jutalomfalat. Lehet a szerepen gondolkodni, tornáztatni az agyamat, a lelkemet, a hangomat.
