"50 év körüli pedagógus diplomáját visszaadná..."
Így kezdődhetne egy képzeletbeli apró hirdetés, ha a felkínált papírra, egyáltalán lenne kereslet.
"Már gyerekkorom óta erre készültem, - magyarázza egyik állástalan pedagógus ismerősöm. Még a játékaim is a megcélzott pályáról szóltak. Tollbamondásokat írattam barátnőimmel, számoltunk, házi feladatokat javítottunk és én, ha akarták, ha nem, állandóan feleltettem. Mindenkinek saját ellenőrzőt készítettem, amelybe szorgalmasan véstem a zöld és piros pontokat, csillagokat és a jól megérdemelt jegyeket.
Konok elhatározásomat csak megerősítették azok a tanítóim, majd tanáraim, akikre őszinte tisztelettel néztem fel sokrétű tudásuk és emberségük miatt. De a rossz példa is tanulság volt, és éles kritikával meg is jegyeztem, amikor igazságtalan pofonok értek: "Na, ilyet én sosem teszek majd..."
Senki sem gátolt és senki sem akart lebeszélni erről a pályáról, melynek akkoriban még hatalmas presztizse és társadalmi elismertsége is volt. Bár akkor még maximális pontszámmal se volt egyszerű bekerülni a főiskolára...
A felvételin azonban olyan meggyőződéssel állítottam alkalmasságomat, hogy már lelkesen csillogó szememből is tudták, valóban odatartozom.
Elhivatottság és egy kis őrület is kellett ahhoz, hogy a sikerélmények mellett, a kudarcokat is elviselve- a pályán maradhassak.
És persze a lurkók szeretete. Aki között ezelőtt 20-25 évvel is akadtak nehezen nevelhetők, renitensek,- de szülői közreműködéssel minden megoldható volt. Mert akkor még a tanító szava szent volt. Hittek hozzáértésében, szakértelmében, és tudták, hogy a még akkor pályakezdőre is nyugodtan rábízhatják gyereküket. Még ma is látogatnak régi tanítványok, vagy felismerve az utcán mosolyogva nosztalgiázunk együtt töltött időkről.
Aztán ahogy a világ változott az évek során, úgy lett sokkal zaklatottabb, idegesebb és kezelhetetlenebb nem csak a gyerek, hanem annak családja, és időnként a pedagógus is a saját hasonló problémáival. Mindenféle rendszerek, mindenféle őrült és átgondolatlan ötletekkel, gyors "átállást" és szakmai képzéseket, végeláthatatlan és gyakran értelmetlen adminisztrációs terheket róttak a pedagógusra. A gyerek ettől nem lett okosabb, sőt a hatalmas teljesítménykényszertől frusztráltabb, agresszív vagy gyakran depressziós lett. A család meg időnként csonka, a szülő munkanélküli, az apa iszákos, az anya tehetetlen az egyre a kilátástalanabb helyzetben. Az iskolára, így szép lassan a gyerek nevelése is áthárult. A szülők pedig egyértelmű természetességgel nyugtázták mindezt.
Aztán felbátorodva és felháborodva most úgy gondolják, mégis csak bele-beleszólnak az iskolai nevelésbe ...mert hát kritizálni könnyű, de a saját gyereket megzabolázni azt ugye mégse annyira...
A jogaikat jól ismerik, a kötelességüket kevésbé, így aztán nem csoda, hogy folyamatosan köpködik és támadják a pedagógust a naponta kialakult helyzetért...mert ugye most erről szól a közhangulat.
Bolond, aki ma már pedagógusnak áll. Az újak úgysem bírják, az öregek belefásultak. Már akit még nem ért el a leépítés, egy egész életet elsöprő hulláma.
Mert ugye így 50 körül, mit is tegyen az ember egy pedagógus diplomával... Semmire nem jó. Másra meg egy kicsit kemény...- fejezte be kesergőjét ismerősöm.
- És most mihez kezdesz?- tettem fel a költői kérdést, miközben magam is jól tudtam, szinte reménytelen a helyzete.
- Fogalmam sincs...
De tudod, gyakran álmodom arról, ahogy édesapám kislányként megkérdezi tőlem, mi akarsz lenni édes gyermekem?
És a válaszom mindig ugyanaz:- "Tanító szeretnék lenni, apám..."
Mindezek ellenére is...
