Március van, rajzanak a méhek, itt a tavasz - elvileg. De ha az ablakon kinézek, csak lucskos utcákat látok, meg magamat, ahogy lefröcsköl majd az állomásra faroló busz a reggeli rohanás kellős közepén...

El kell raktároznunk, úgy látszik, mélyen a bőrünk alá a múlt heti napfényt, minden jóleső emberi kedvességet és ezt a családi körben töltött hosszú hétvégét. Akárcsak a méheknek, nekünk is gyűjtögetnünk kell, hogy ebből a készletből éljünk az elkövetkezendő esős, hideg időszak alatt, miközben minden lehetséges forrásból dől ránk a borúlátó gazdasági elemzés, alaptalan vagy megalapozott randalírozás-jóslat.

Mondom, gyűjtögetnünk kell a harmónia cseppjeit, az emberileg fontos pillanatokat. Gyűjtögetés. A hasonlat már csak azért is tetszik, mert annyi minden jelképe a lassanként gyűjtögetett, értékes akácméz: folyékony napfény, édes arany, a türelem, a szorgalom, a kitartás gyümölcse.

Az első akáccserjét ugyanis egy csalódott ifjú aranyásó hozta az Ígéret Földjéről, Amerikából. Mindent maga mögött hagyva, a kincskeresés lázától hajtva próbált szerencsét az Újvilágban, de talán nem volt elég talpraesett, talán nem volt elég ügyes vagy rafinált, pénz nélkül tért haza.

De a tetterő nem hagyta el. Aranyszín magvakkal és cserjékkel jött haza, melyek - akárha egy bibliai példázatban lennénk - a nagyot kockáztatás és gyors meggazdagodás helyett a hosszú, fáradtságos küzdelemmel ismertették meg.

Van valami lelki békéje a kitartó küzdelemnek a természettel, nem véletlen, hogy a kert nemcsak a munka, de a belső megnyugvás toposza is. Itt talált békét Voltaire Candide-ja, rózsakertben lelik végső nyugalmukat az iszlám költészetben a sokat szenvedett és elhagyott kedvesek, az Éden kertje az, ahová az emberiség visszavágyik, mióta elűzetett.

Nem csoda, hogy lélekben így szomjazzuk már a tavaszt.