Három diplomás, fiatal pályakezdőként évekig eljátszadoztak a munkaadók azzal, hogy egy évre kötöttek szerződést velem, ami többnyire nyárig tartott, s jó esetben szeptembertől újra folytatódott. Ha folytatódott...
Persze tanárként egy vidéki városban, ahol ráadásul az egyetem is ontja a diplomás pedagógus palántákat, nem nagyon ugrálhat az ember. Pontosabban hálásan összeteheti a két kis kezét, ha újabb egy évre lehetőséget kap. És persze bármit elvállal, és kibír...hátha csurran-cseppen egy végleges szerződés.
Az indokok köre egyébként nem volt túl széles:
Túlképzett - nem bírjuk kifizetni.
Túlképzett - ez már sok ehhez a munkához.
Termékeny korszakban van, ketyeg a biológiai órája.
A tétlenség, a feleslegesség érzése és persze a fokozódó pénzhiány egyre feszültebbé és elkeseredettebbé tett, s néhány hónap után már biztos voltam benne: bármit elvállalok.
Ám ekkor váratlanul ölembe pottyant egy állás. S nem fogják kitalálni, milyen indokkal kaptam meg az ötven pályázó közül pont én a lehetőséget: "Érdekes volt a neve".
Értem én, persze, hogy az élet a legváratlanabb dolgokat produkálja, de tapasztalatlan és naiv bölcsészként nem voltam tisztában a munkaerőpiac ilyetén szelekciós mechanizmusaival.
Manapság pedig, ha néha napján összefutok jobb napokat látott "szinténbölcsész" ismerőseimmel, sokan ámulva szegezik nekem a kérdést: "Hát,te még nem költöztél a fővárosba? Akkor hogy dolgozol?"
A kérdés jogos, ámbár mindig megdöbbent.
K.V.
