Az elején még magyarázkodtam magamnak, hogy jó néha a levegőváltozás, a harmincas évek eleje éppen alkalmas arra, hogy újra gondoljuk az életünket, s hogy szomjazom a kihívásra.
Irtóztam volna kimondani akkor, (romantikus filmeket is titokban nézek és nem vagyok büszke rá), de ez van, már egy ideje elfogadtam, leírom: szerelemből költöztem ki Barcelonába.
Az elfogadásban segített, hogy külföldi ismerőseim nagy része válaszolta a „Téged mi szél fújt erre?” - a mi a neved és a honnan jöttél után kötelező és klasszikus - kérdésre, hogy „megismertem valakit, aki Barcelonában él”. A tendencia elgondolkodtatott, talán Barcelonában egyszerűbb szerelembe esni? Vagy lehet, hogy nem csak a másikba, hanem Barcelonába zúgunk bele? Egyáltalán bele lehet-e szeretni egy városba, és ha igen, akkor ugyanúgy számítanunk kell rá, hogy pár év után úgyis elmúlik az izgalom, és marad... ami maradni tud?
Ha így van, és támaszkodhatok a statisztikákra, a mámornak gyakorlatilag mára már annyi. Két és fél év után az agyam már nem termel dopamint, így elmarad a megszokott mámorító érzés, ha sétálok a gótikus negyed kacskaringós utcáin, ha elmegyek egy Gaudi-ház mellett, vagy ha a pincér megkérdezi, hogy keverhet-e még egy mojitot. Tök normális, hogy vannak körülöttem hegyek, multikulti meg kaktuszpark, és ha a város beszélni tudna (talán kicsit túlzásba esek ezzel a hasonlattal?), simán a fejemhez vághatná, hogy: „Látod, most, hogy itt vagyok neked, már nem is értékelsz.”
Fentek és lentek őrült kavalkádja a városhoz való viszonyom, akárcsak egy kapcsolatban. A rózsaszín köd eloszlik, a love storynak újabb fejezete kezdődik ezzel, az agyam újra normális üzemmódban. Ez a racionalitás, a pro-kontra korszaka: jó, mert sosincs nagyon hideg / tök mindegy / iszonyúan fázom, mert nincs fűtés a lakásban.
A szomszéd kertje mintha lassan zöldülni kezdene, és azon veszem észre magam, hogy a térképet nézegetem azon tűnődve, hogy milyen klassz lehet Párizsban élni. Vagy Rómában? Vagy Kyotoban? Közben a múlt is támad, alattomosan. Azaz a múlt (időnek hála) megszépült változata. Jönnek a bezzegek: bezzeg otthon van családi vasárnapi ebéd, bezzeg van Duna-part, bezzeg mindenkit értek.
Honvágyam van, na, és unom a tapast.
Aztán szombat lett. Reggel zöld tea, fekete kávé ebben a sorrendben (éljenek az új szokások), és miközben Charles a teraszon teljes megszállottsággal merült bele a kertészkedésbe, én nagyon nehezen meggyőztem magam, hogy öt és fél hónap után elvánszorogjak futni. Végre kisütött a nap, kisebb tömegnek tűnő maszkos emberek andalogtak a tengerpart felé vezető sétányon, úgy tűnt mintha mindenki boldog lenne. Meg is zavarodtam, mi ez a jó kedv? Ezek nem normálisak, Covid van…
Aztán 3 perc futás, majd 10 perc gyaloglás, újabb 2 perc futás, megint 11 perc gyaloglás után megérkeztem. Ott álltam a tengerparton a szikrázó napsütésben, egy szál rövid ujjú pólóban, körülöttem gördeszkáztak, padon ücsörögtek, mások napoztak, szörföztek, söröztek. Volt, aki úszott, morajlott a tenger, a sós levegőt éreztem az orromban, és minden további közhely… Én meg percekig álldogáltam, és csak vigyorogtam megállíthatatlanul, hogy nem igaz, mekkora mázli, hogy Barcelonában élek. Ha bele lehet szeretni egy városba, akkor bele lehet szeretni újra meg újra ugyanabba a városba is, nem igaz?
A biológusok szerint a dopamint az oxitocin hormon váltja fel, ami a kötődésről gondoskodik. Ezek szerint most, hogy nem látom már tökéletesnek Barcelonát, kezdek igazán ragaszkodni hozzá (ki érti ezt), és anélkül, hogy mindez tudatosulna, köteleződök el igazán.
Tűkön ülve várom a következő dopamin adagomat.
