A karácsony gyerekként varázslatos volt, én egész nap a fa alatt feküdtem, és az égők fényénél olvastam a legújabb könyvet, amit a Jézuska hozott. A kamaszévek alatt aztán jöttek a klasszikus veszekedések, ki bogozza ki a girlandot, ki kötözi fel a szaloncukrot.

Az első unoka érkezése változtatott meg mindent, azóta olyanok vagyunk, mint egy giccses karácsonyi filmben a nagy boldog család. Mivel most már három utód is várja a 24-ét, igazi tumultus van a nappaliban, az ember azt sem tudja, kit figyeljen ajándékozás közben.

Az én csemetém a legkisebb a három közül, neki ez az első karácsonya. Bár semmit nem kért a Jézuskától (nem tud még beszélni), annyi mindent kapott, hogy most aztán törhetem a fejem, hogy megint hova teszem ezt a sok mindent a lakásban.

Persze mindennek nagyon örült(em), de a legjobb barátja, a gumirágóka azért továbbra is az első helyet foglalja el szívében. Az ajándékcsomagoló papírra esetleg lecserélné, de azt meg nem engedem neki, mert nem lenne túl jó, ha a hozzátáplálást papírral kezdenénk.

A legnagyobb örömet emellett a társaság szerezte neki. Két unokatesója hét- és kétéves, egymást gyűrik, birkóznak, kergetőznek, egy perc alatt felfordítják a nappalit. Az öthónaposom pedig csak nézi őket, még a kezét is elfelejti a szájába venni, pedig olyat ritkán szokott csinálni.

Úgyhogy akármennyire giccsesen és nyálasan hangzik is, a legnagyobb ajándék a család. Együtt lenni mindennél többet ér, még akkor is, ha két év múlva már rózsaszínű Barbie-t leszek kénytelen venni.