A rákról illik írni, a statisztikai adatok megdöbbentő adatai alapján.

A legilletékesebb pedig azért, mert én is rákos voltam, vagyok..?. (sajnos, félnek olvasni is ilyen cikkeket) Olvassanak tovább!

Merészen írom a múlt időt, hiszen ennek felismerése évfordulója van, az ötödik.

Nagyon sokan vagyunk érintettek ebben, de úgy látszik nem elegen, avagy nem eleget hallják mások, mert nem akarjuk. 

Mert ha az elégedetlenségünket  az egészségügyről, orvosokról, avagy gyógyszer gyártókról kinyílvánítanánk, megtennénk, az forró téma, pláne, ha bizonyítható információnk sincs, és ez emberileg, jogilag kiszolgáltatott helyzet.

Mivel főként betegként nem is tudunk tájékozódni, csak tapogatózunk és keressük a megoldást, a csoda doktort, és a végén már ott tartunk, hogy hit lesz az egészségünk.  Mondják. 

Mindenhonnan fals a dolog, és mindez csak felerősödik manapság.  Főleg, ha rákról van szó.

Megszólított a téma! Hiszen annyira ezt élem, még akkor is, ha az élet szó, ilyen helyzetben humorként sem semmi.

Az én ötvenes éveim is megfelelnek a statisztikáknak, és az itteni  magyar-médiumban pedig természetesen én is tapasztalom azt a szomorú tényt, hogy még a neten sem található semmilyen használható információ, pláne, ha ez a gégerák.

Illetve, dohány, alkohol...ha pedig ezzel sem magyarázható akkor jön rengeteg alternatív új, és ujj, ami csak a betegre mutogat. 

Nincsenek orvosok, akik írni mernek, felvállalnak, mert nem akarnak - ugyanis manapság már ez egy másik világ, ők egy másik bolygó.

Bocsánat azoknak, akik kivételek, de ők persze, hogy nincsenek a látószögemben....

Nem egy cikk jelenik meg rák témában, segítségkérés, avagy hozzászólás, de bármilyen egészségügyi dologban, a hozzászólások között egy orvos sincs, de természetgyógyásznak magát titulát is csak önreklámmal nyilatkozik...

Nálam a helyzet, hogy már eltelt már  több év is a sugárkezelés óta. És az utókezelésről, a sugár mellékhatásairól, aztán végképp semmi információt nem lelek. Mivel nincsen. Pedig gyakran szembesülök az ismeretlen bajokkal.

Egyre inkább ezek rombolásával szembesülök naponta.

Elszigetelt lettem, persze nem csak a tudatlanságomtól.

Nincs betegségtudatom, más tudatom lett. Halálfélelmem sem halálfélelem. Gondolom akik hasonlókon mentek át, értik. De kinek mondjuk el, mit tudtunk meg?

Én mint főszerkesztő sem vagyok jobb helyzetben, mint sorstársaim, nekem sem nyíltak meg a kapuk, nem jelentkeztek a csoda mondatok, segítségek az iméljeimen. 

(Elnézést azoktól az olvasóimtól akik angyalaikat és leveleiket küldték régen nekem, nem róluk beszélek, Nekik sokat köszönhetek) 

De bármelyik csatornát kinyitom, nyíltan szlogengént bárki használja, hogy a test a lélek betegsége. Számmisztika, minden, táplálkozás, ilyen csodaszer, olyan mindenre jó...reklámok, és még én is bevettem egy-kettőt.

NEM VAGYOK EGYEDÜL EZZEL!

Én születetten agyról megközelíthető ember vagyok, észről érzek is, és akkor nekem ez lenne a kiindulás, az erőmhöz. Hát most rohadtul kiélvezem a szabadság  életveszélyét. Talán már erről kezdek leszokni, de, az új csapda jön mindenhonnan, hiszen üzlet lett. Nagyobb, mint az élet., mert tudom játék az élet... Meddig?

Csak a megérzéseimre és saját testem ismeretére hagyatkozhatom.

Sem orvostól, sem könyvekből, sem alapítványoktól...semmit nem tudhatok meg!

Mondjuk senki nem is kíváncsi rám, adatokat sem gyűjtenek...de azért elgondolkoztam azon, hogy miből publikálnak és gyártanak statisztikát...

A pszichológus, a körzeti orvos kerüli ilyenkor az embert, még akkor is, ha előtte, vagy amúgy egyébként jó kapcsolatuk is volt, van. A kérdéseimre nem kapok választ. Már nem is kérdezhetek jól, hiszen nincs semmilyen információm, nekik pedig jó elhárítási rutinjuk van. Sokáig vártam, erőlködtem, ma már azt sem.

Kaptam persze titkos nagy telefonszámokat, hogy hívjam fel őket, ők biztos segítenek eligazodni. Rég nem hívok már senkit.

Ez az állapot már maga elég a depresszióra.

Minél nagyobb a baj, annál csendesebb az ember.

Körüljárta a lehetőségeit agyilag.

 Szétnézett és megtudta azt, ami tudható és elvárható...és érti, elfogadja agyilag, és persze tapasztalatilag, hogy azért nem befogadható, mert erre nincs emberileg alkalmazható,  elfogadható empátia. (nem beszélve az orvosok olyanságával, és a kis országunk rövidlátásával)

Megtaláltam az okokat, persze milliót és zongoráztam is rajtuk rendesen.

Persze egyik sem arról szól, hogy kimegyek a Hungáriára (körút) és megfulladok az autóktól, hogy füstöl a pornak nevezett vegyi anyag az utakról, rám fröccsentve a télen leszórt vegyi mérgeket, és a arról sem, hogy kamionok zajára szendergünk.

Arról sem szólhat semmilyen segítő iromány, hogy mit csinálj, mit egyél, ha minden hormonkezelt és te éppen pajzsmirigyeddel túltengésben vagy pontosan Csernobil óta.

A könyvekből, csak azt tudod kiolvasni, és csak olyan segítséget remélhetsz, hogy te mennyiben vagy felelős és hibás lelkileg, gyakorlatilag a dolgokért.

Minden ujj rád mutogat!

Hát ez az utca nagyon rövid a halálhoz.

Ilyen alapon minden tévelygő ember gyorsan kikopna az életből. Persze megmagyarázható, hogy hogyan elpusztítja el magát ez az emberiség, de maga az egyedi ember...az homály marad.

A tiszta látás nem üzlet senkinek, ezt nem szponzorálja senki.

A halálos betegség nehéz útját csak a lelkileg érzékeny emberek teszik meg, és persze befordulnak néha zsákutcákba, de olykor más dimenziókba, ami ha úgy vesszük, és ha nem győzi le a rák, akkor mindenképpen érdemes séta.

Az orvosok nyugtatókkal tömik őket, ami egy másik tragédia a családnak, stb. Én ezt ösztönösen kihagytam. Mármint a nyugtatókat, meg az elfekvést, feladást, betegállományt. Pedig felajánlott terápia, minden orvostól.

De nem lehet erről másoknak érdemi, érdemes tanulságokat mondani, hiszen elkülönítő betegség ez még.

Rákos ember, gyógyultnak nyilvánított a statisztika szerint öt év múltán lehet.

Elvégezték a terápiát. Nekem a sugár kezelést, kicsit- maximálisan. Utána mehetsz havonta kontrollra, és örülnek, örülhetsz, hogy nincs ott a tumor. Hiszen kiégették, miért is lenne egy darabig. De ha olyan egyértelmű, akkor minek nézni állandóan....nem baj, örüljünk. Ha már látni, akkor nem megelőzés, és erre senki nincs kiképezve.

Ok. És a sugár mellékhatásai....semmit nem tudnak róla, minden az.

 Az ilyen embereket kellene az ország sok feleslegesen fenntartott szanatóriumában, kórházában a sok nem fel nem készített szakembert átképezve rehabilitációra képezni.

Unom leírni is, nem csak unalmas és fárasztó, hanem...ez már nem életforma téma.

Szóval, Magyarországon nincs is ilyen rehabilitáció.  Ezért sem tehetsz sokat, és gyökeresen nem lehetsz más, nem tehetsz mást, csak azt, hogy az életed folyamatos átalakulását, önmagad értékeled. Olyan nagy feladat így embernek lenni, hogy a pszichés következményei akár halálosak a rák nélkül is.

Vannak barátok, akiket ha szeretsz, nem terheled az át nem élhető problémáiddal. Vannak akiknek olyan családja van, akik tudnak lelki segítséget tudnak nyújtani, de ...

Menj szembe a félelemmel, ezt tanultam meg újabban mankónak. Nem mindig használ, mert a hormonok nem ismerik a gondolatokat, de az agyam teszi a dolgát.

Az élet tőlem nem állt meg, de néha kivon,... 

Nem élek máshogy mint ahogy tenném egészségesen, a túlzásoktól sem vagyok mentes...csak emberként lettem hangyányit más...

Nincs időm , türelmem a felesleges körökre...hamis szavakra

Jó ez a betegség, valahol áldás. Jobban megélem a mát, a mában élek, de minden nap rákényszerülök arra, hogy rosszat is tanuljak. Néha belepusztulok, de ugye erről szól az élet is.

Most jelenleg,  nem vagyok  tettenért rákos, csak sugárfertőzött. Most ezt kell túlélni, hogy ...így elviselhető legyek...

 Az élet meg nem kerül ki, itt vagyok ahogy szoktam egészen.

Erős vagyok, kitapogattam a falakat, megtanultam felállni és elbukni is tisztességesen. Megtanultam és megtanítottam a gyermekeimet a munka örömére és felelősségére . Mindkettő csodálatosan tudja, hogy ez hatalmas erő, tart és óriási energia minden egyéb bajban.

De örülök, hogy nem orvosok. Azok vajon, hogy tudnak emberként élni, jó persze, hogy értem. ..de nehéz

Ehhez én puha vagyok...?

Sose felejtem el kolleganőm férjét, Dr. Pusztai Zoltán volt főorvost, aki sebész volt, és nagy tudású, nagyon jó ember. Egy baráti beszélgetésen azt mondta, hogy csak egy sebészt engedne magához nyúlni, Magát.

A szavak mágiája. Meghalt, mert a mentő ide-oda vitte, a kórházak nem fogadták be... nem vállalták. Persze nem egy esetet hallottunk hasonlót. Tudom, hogy ő végig élve, hallotta.

Tudom, ha élne itt lenne mellettem, és szavakkal és az összes lehetőséggel segítene.

Azóta sem találkoztam ilyen orvossal. Az Isten Legyen Veled!

 A gyógyítás a legszebb hivatás, nem tudom megérteni, hogy miért hagyták, és hagyják, hogy ennyire elszigetelődjön az élettől és a lényegtől.

Mész az utcán, nem látod, hogy  kit látsz! Nem tudod, hogy hányan viselik tiszta arcukon és ruhájuk alatt a szenvedést.

Ebben a korban amiben élünk, ez a betegség áldásként is érhet, hiszen megtanulsz a lényegre látni, figyelni, mert rákényszerít!

És most nagyon nehéz hallgatni! Ez a gégerák!