Ez a gondolat már régóta foglalkoztat, de ahogy öregszem, egyre jobban megerősödik bennem az érzés, hogy nem is olyan nagy hülyeség, mint amilyennek elsőre hangzik.

Elmentünk telelni, kemény három napra. Ausztria nyugati részébe, ami csupán azért különleges, mert általában Burgenlandig, vagy maximum Bécsig szoktam csak jutni. Enyhén paranoiás is vagyok persze, de azért azt gondolom, arrafelé nemigen szeretnek minket magyarokat, ha meghallják, hogy magyarul beszélünk, bunkók lesznek, beszólnak. Hiába beszélek perfektül németül, az akcentusomról azonnal leveszik mi újság, és már utálnak is.

Úgy látszik ez a masszív rühellés körülbelül Bécsig tart, mert onnantól kezdve mindenki kedves. Egyszer csak kinő az Alpok a földből, és az ember mosolyognak, előre köszönnek, tartják a sebességkorlátozást, nyugodtak.

Biztosan jobban élnek, mint mi, ettől azért mi is megnyugodnánk egy kicsit. De azért arra Pesten még nem volt példa (legalábbis velem nem esett meg), hogy a kukás bácsi integessen a gyereknek. Csak mert olyan cuki. A hegyek között azonban ilyen is van.

Amikor megérkeztünk a szállóba, a fogadós megjegyezte a feleségének, milyen magas a férjem. Megszoktuk már, a kétméteres magasságon általában szörnyülködnek az emberek egy sort. Már oda sem figyeltünk, mikor megkérdezték, nem akarunk-e egy másik szobát, mint amit lefoglaltunk, mert ott nem csak 2 méter hosszú az ágy, hanem 2,20. Állunk leesett, meg sem bírtunk szólalni.

A bolt parkolójában előre köszönnek a helyiek, pedig látják a magyar rendszámot. Bent kedvesen szolgálnak ki, pedig ott is hallják az akcentusunkat. Furcsa, de úgy kezelnek, mint embert.

Úgyhogy a konklúzió marha egyszerű: vidéken élnek, a hegyekben, a jó levegőn, biztos a jövedelmük, nem félnek a holnap miatt, úgyhogy kedvesek. Ergo holnapután fogom magam, leköltözöm vidékre, veszek tíz kecskét, öt kutyát meg öt macskát, és én is nyugodt leszek, és boldog.