A minap elmentem játékot vásárolni egy ismerős babának, nem a sajátomnak. A sajátomnak nem nagyon veszek semmit, csak amibe beleszeretek, de igyekszem ezt is megállni. Addig spórolok legalább, amíg akkora nem lesz a poronty, hogy megáll a legocsmányabb rózsaszín gagyi előtt, és sírva hisztizik, hogy márpedig neki ez kell. Mert ha jól sejtem, ezt úgysem úszom meg.

Most mindenesetre még elég kicsi - hathónapos - ahhoz, hogy az igényeit tökéletesen kielégítse minden, amit csak talál a lakásban. Ráadásul az unokatesókról is leörökölt egy rakás játékot, meg a barátoktól is kapott már annyi - valójában használhatatlan - vackot, hogy a felét eltettem, hátha egyszer tovább tudom majd ajándékozni.

Ennek tudatában mentem magam is játékot vásárolni, de hát mi a fenét vigyen az ember, ha meghívják babanézőbe. Én egy csomag pelenkára voksolok, de mivel anyuka nem mondta, milyet használ, ez esetben ez sem játszik. Választani természetesen nem lehet, annyi minden van, ezer-kétezer forinttól, a felső határ a csillagos ég.

Az én gyerekemnek egy 990 forintos, színes anyagokból varrt könyvecske most a kedvence, amiben két oldal közé valami zörgő cuccot applikáltak, ezt aztán gyűri, húzza, nyúzza, rágja, mondom, imádja. Emellett a címkék nagy barátja ő is, ahogy hallottam ezt már más babákról is. A hátán fekve a kezébe fog egy játékot, előkét, bármit, és egészen tudományosan elolvassa, amit a címkére írtak. Távolabb tartja, közelebb húzza, néha még bandzsít is hozzá. Mire megtanul járni, tutira azt is tudja majd, mit hány fokon lehet mosni.

Visszatérve a vásárlásra: a nagyon kedves eladónő egyik ajánlata Follow me Fred volt. Ez magyarul annyit tesz, Kövesd Fredet! Fred egy műanyag, színes kutya, valami tacskóféle lehet, mert elég földszintes, és a teste hosszú, mint egy kolbász, valamint harmonikaszerűen hajlik. Érintésre megmozdul, ugat, zenél, zizeg, és ha úgy akarom, egyenesen megy, ha meg amúgy, akkor körbe-körbe. Ez pedig azért jó a gyereknek, mert mászásra ösztönzi, követni akarja Fredet.

Végül nem Fredet választottam, hanem egy tölcsértestű elefántot, de mikor hazaértünk, és letettem a gyereket a játszószőnyegére, egyből eszembe jutott Fred. Nekünk van egy macskánk. Néha leül a játszószőnyeg szélére (rá nem mehet), és nézi a gyereket. A csemete arcát erre széles vigyor önti el, és addig kínlódik, kúszik, csúszik, amíg meg nem közelíti az állatot. Néhány nap alatt rájött, ha gyorsabb, nagyobb esélye van elérni a négylábút, ezért aztán mászni kezdett.

Előre teszi a jobb kezét, majd emeli a bal lábát, majd bal kéz, jobb láb. Rettenetesen összpontosít, látszik, hogy ez az egész rendkívüli koncentrációt igényel. Annyira gyorsan még nem halad, de közben nézi a macskát, és mondja neki a magáét, hogy ammaabbaavööö. Az állat pedig megvárja, amíg egész közel ér, majd elszalad. És ez így megy addig, amíg az egyik meg nem unja.

Szóval aki Fredet megtervezte, tuti a saját háziállatáról koppintotta az ötletet. Nekem persze szimpatikusabb az élő, de tény, hogy Fred esetében még az allergia veszélye sem áll fenn. A konklúzió pedig az, hogy néha a leghülyébb játékok is jók lehetnek valamire.