Örömvasárnap van, ragyogó hófehér angyalt váró.
Akinek tiszta szeretet lakik a szívében, azt ma megérinti a kezében tartott csodás erejű fénysugárral a földre szálló angyal. Ez a fény aztán ragyogni kezd az emberek szemében, elér a kezükhöz, lábukhoz és végig járja egész testüket. Így még az is átalakul, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között. Megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése – mesélte minden rózsaszín gyertyagyújtáskor édesanyám.
A meghitt pillanatokban aztán cselesen megkérdezte, vajon megírtunk-e már Jézuskának, hogy mit szeretnénk karácsonyra. Mi persze izgatottan rajzoltuk a kívánságokat, vagy írtuk a legszebb gyöngybetűinkkel a listát a hófehér papírlapra, hogy aztán önfeledten örüljünk a fa alatti ajándékoknak. Mi boldogok voltunk, mert kaptunk, ők pedig azért, mert minket láttak annak.
És ez így ment mindaddig, amíg nyiladozó értelmünknek gyanússá nem vált a történet, hogy a szüleink vajon miért nem kapnak ajándékot onnan fentről. Lassan véget ért tehát a mese, és vált szeretetteljes valósággá, hogy ettől kezdve mi is adhattunk.
A gyerekeink is megtanulták: nem csak az a fontos karácsonykor, hogy mi okoz nekünk örömet, hanem hogy mi mit tehetünk mások öröméért.
Advent harmadik hete a bátorság próbája is, amely arra figyelmeztet, hogy ideje szembenézni önmagunkkal, különösen az árnyékainkkal és a félelmeinkkel, hiszen azok csak így oldódhatnak fel. Ismerjük el hibáinkat, fogyatékosságainkat, és legyen erőnk a változáshoz. Legyen merszünk felvállalni azt, amit valójában szeretnénk. Hozzuk meg régóta halogatott döntéseinket, és ha kell, lépjünk tovább.
A bátorság ugyanis akarati erény, s lényege, hogy semmilyen helyzetben ne veszítsük el önmagunkat.
"Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember."
(Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság)
