Az anorexia nem csupán étkezési zavar, hanem komoly pszichés betegség. Aki ebben szenved, nem látja reálisan a saját tükörképét, és nem hagyja, hogy segítsenek neki. Nem megy orvoshoz, mindenkit elüldöz, elbújik, ha kell, csak nehogy szembe kelljen néznie a betegséget kiváltó problémával.
Az ember segítene, de nem tud. Mit kérdezzen? Eszel? A válasz: eszem hát. A mit ettél ma sem jobb semmivel, bármit kitalál, hogy elhallgatassa a másikat. Meggyőzni talán nem tudja, de cselekvésképtelenné teszi. Mert ezek után mit kérdez? Jól vagy? Minden rendben? Nem vagy te anorexiás?
Csupa olyan kérdés, ami egyszerűen kikerülhető, megválaszolható. Egy felnőtt embert erőszakkal orvoshoz vinni csak bajosan lehet, bár ez talán a szülők felelőssége, ha még élnek. De hja ott sem akar gyógyulni, akkor nincs esély.
Sajnos, a legtöbb pszichés problémára ez vonatkozik. Amíg az ember nem akar segíteni saját magán, addig a család, barát tehetetlennek érzi magát. Lesöpri a válláról a felelősséget, azt gondolja, ő mindent megtett, amit lehetett. És valószínűleg így is van.
Ettől aki beteg, az még nem lesz jobban. Akik aggódnak érte, azok pedig reménykedhetnek, egyszer csak magához tér, eszébe jut, hogyan segíthet magán. És akkor is ott lesznek, bár megoldani a másik helyett semmit nem tudnak.
De legalább ott lesznek.
