Akár élete utolsó pillanatában is eszébe fognak jutni, miden baj forrásaként fognak bélyeget ütni a lelkén.

Nem vagyok szerethető. Csúnya vagyok. Én képtelen vagyok bármit jól csinálni. Hisz ezt mondta az apám, ezzel kergetett az anyám.

Én értéktelen és használhatatlan vagyok. Nekem teljesítenem kell, eredményeket kell felmutatnom ahhoz, hogy simogatást kapjak. Ahhoz, hogy megtapasztaljam a gyengédséget.

Ha adok, akkor kapok- ebben a kettősségben élnek gyerekek, és később döbbenek rá, felnőttkori sikertelenségeik szakadékában, hogy ez valahogy nem volt rendben. Hogy ők tulajdonképp ajándékai voltak szüleiknek és nem birtoktárgyak, akikkel szabadon rendelkezhetnek.

Istenem, mennyi vétket, mennyi elkerülhető hibát követünk el ellenük! Persze vannak rossz napjaink. Nem lehetünk mindig tökéletesek, odamordulunk, vagy olyat mondunk, amit bánunk később. De tudjuk, hogy hibáztunk, tudunk bocsánatot kérni, és látjuk, hogy merre szeretnénk haladni.

Törekszünk arra, hogy amit elültettünk, abból egészséges, boldogan növekvő kis facsemete majd gyönyörű, lombos fa legyen! És ez a lényeg.

Nem romboljuk le módszeresen a személyiségét, nem sértegetjük, alázzuk meg, nem bontogatjuk le önbecsülését, erősségeit; hanem öntözzük, tápláljuk- ha kell, karót állítunk mellé, ha meghajolna; ha kell megóvjuk a felesleges kártevőktől.

És gyakran öleljük át a törzsét, hiszen ez még aszályos időben is életmentő lehet...

KV