Búcsút vettünk Szegedtől, és néhány óra alatt átautóztuk az országot. Délután indultunk, de már beesteledett, mire Dunaföldvárnál átlépve újra visszatértem a gyökerekhez: a Dunántúlon vagyok, és hamarosan a Balaton felé réved a tekintetem. Itthon vagyok...
A korai sötétségben különösen hatnak rám a fények, szinte minden város karácsonyi díszben pompázik, vakító reklámtáblák és kivilágított házak sorjáznak mellettünk. Mégsem megnyugtató. Hivalkodás, a fecsegő felszín, az üres fények csillogása bántóan hat.
Teljesen elkábulunk a látványtól, a szembejövő autók reflektorai még a jól megszokott utat is labirintussá változtatják, s míg máskor vakon is eltalálnánk Haza, most eltévedünk. Egészen megrémít a dolog...
Ezek a fények nem vezetnek vissza, ezek a fények elterelnek belső és külső útjaidról. Célt tévesztenek.
Pedig a fények, a gyertyák, a tűz pattogása a karácsonyi készülődés elválaszthatatlan tartozéka már a 17. századtól, amikor először díszítették kis gyertyákkal az ünnepi fákat.
Az első elektromos fényekkel díszített fenyőfák pedig annyira ritkák voltak, hogy még az 1900-as évek elején is státuszszimbólumnak számítottak.
1927-28-ban már a vevőcsalogató, boltba csábító színes égőkkel felaggatott karácsonyfák ötlete is megszületett, s mi azóta is lépten-nyomon szembe találkozhatunk velük. Igaz,a modernkori változatok már biztonságosabbak, mint két évszázaddal korábbi lámpás ősei, amelyek vetekedtek a gyertyák gyúlékonyságával. S akkoriban unikumnak számítottak.
Ma már ráfásultunk erre is. Nem melegítenek át, nem rezdítenek meg belülről.
Más fények kellenének, saját gyertyákat kellene gyújtanunk, a "Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni" gondolata fut át az agyamon, ahogy csendben megérkezünk. Végleg...
