A kataklizma ezzel nem ért véget: mindössze három napot kellett várni, hogy Nagaszaki is romhalmazzá változzon. Ugyancsak egyetlen bomba miatt. Azóta is sokszor felvetődött a kérdés: mennyire volt szükségszerű e két város pusztulása, vajon miért került sor egyáltalán annak az iszonyatos fegyvernek a kifejlesztésére, amelytől a legjobban retteg az emberiség?

Elöljáróban meg kell jegyeznünk: Japánnak semmi köze nem volt az atombomba megszületéséhez. Sőt, még csak nem is ellene kívánták bevetni. Hogy mégis ez történt, az egy világpolitikai játszma végjátéka.

Magyar tudósok a történelem sodrában

Szilárd Leó a múlt század harmincas éveiben a modern fizika egyik vezéregyéniségének számított. Annyira nagy tekintélye viszont nem volt, hogy a legnagyobbal, Ernest Rutherforddal, az atomfizika élő klasszikusával eredményesen szembe szállhasson. 1934-ben ugyanis Rutherford az atommaghasadásról tartott előadást, amelynek végkövetkeztetéseként kijelentette, hogy mindazok, akik abban hisznek, hogy ezen az úton nagymennyiségű energia nyerhető, egyszerű holdkórosok. Szilárd Leó értesülve Rutherford véleményéről, felkereste őt hivatali dolgozószobájában, hogy meggyőzze, mekkorát tévedett. A rövidre sikeredett párbeszéd végén a fizika élő klasszikusa egyszerűen kidobta a magyar származású tudóst. Szilárd nem adta fel: szabadalmaztatta a láncreakcióról szóló találmányát, amelyet először az angol hadügyminisztériumnak ajánlott fel, de mivel nem voltak hajlandók a szabadalmat titkosítani, átment az admiralitáshoz, ott eleget tettek e különös kérésnek. Szilárd ugyanis attól rettegett, hogy a németek megneszelik az ügyet, és nekiállnak az atombomba gyártásának. Ne feledjük: ekkor már egy éve Adolf Hitler volt hatalmon.

Szilárd Leó legnagyobb megdöbbenésére 1938 végén épp két német tudós - Otto Hahn és Fritz Strassmann - állapítják meg, hogy a neutronokkal bombázott urán 235-ös izotópja úgy esik szét, hogy új elemek keletkeznek. Ráadásul nem rádiumot kaptak, mint ahogy feltételezni lehetett, hanem sokkal kisebb tömegszámú báriumot. Ez nem kevesebbet jelentett, mint hogy láncreakció jött létre, ahogyan azt Szilárd 1934-es szabadalmában leírta. És épp a hitleri Németországban!

Szilárd Leó döntő lépésre szánja el magát

Szilárd Leó először Enrico Fermi Nobel-díjas fizikussal lép kapcsolatba, aki minden részletében igazolja balsejtelmét. A magyar fizikus ekkor döntő lépésre határozza el magát: A kor legnagyobb szaktekintélyét, Albert Einsteint kéri meg, legyen a segítségére abban, hogy az amerikaiak megelőzzék a németeket az atomfegyver kifejlesztésében. A napjainkra már közismert történet szerint összesen négy levélváltozat született, ezek mindegyikét Szilárd Leó fogalmazta, Wigner Jenő fordította angolra, Albert Einstein pedig aláírta. Az utolsó változat 1939. augusztus 2-án készült el, amelyet Alexander Sachs üzletember közvetítésével juttattak el Franklin Delano Roosevelt amerikai elnöknek. Ennek eredményeként indult be az amerikai atomprogram, amelynek iszonytató végeredményét a bevezetőben említettük.

Csakhogy minden titkolózás ellenére Szilárd Leó 1944 végére megtudja, hogy a németek távol állnak az atombomba kifejlesztésétől. Vagyis okafogyottá vált félelme: Hitler nem tudja a nukleáris fegyvert rászabadítani a világra. Ekkor újabb levelet ír, amelyet ugyancsak Albert Einsteinnel írt alá: ebbn felszól4ja az ame2ikai elnköt, állísák le e s6rnyű fegy6er kifejlesztését. Csakhogy Roosevelt időközben meghalt, utóda, Harry Truman viszont nem kíváncsi a két tudós aggályaira.

Németország 1945. május 8-án aláírja a feltétel nélküli fegyverszünetet. Látszólag ez az az időpont, amikor az atomfegyver kifejlesztésén dolgozó többtízezer tudóst a szélnek ereszthetik. Nem ez történik: az amerikai hadvezetés rájött, monopóliumot vívnak ki maguknak a nagyhatalmak között. Ennek megfelelően gőzerővel folytatják a fejlesztést. Júliusban felrobbantják a mexikói sivatagban az első atomtöltetet, ezt követi a hirosimai uránbomba, majd a nagaszaki plutóniumbomba ledobása. Két felkiáltójel, amely napjainkig oly sok kérdőjelet vetett fel a világpolitikában.

Einstein és az atombomba

Albert Einstein 1905-ben az Annalen der Physik hasábjain értekezett először arról, hogy a tömeg és az energia tulajdonképpen egyenlőek egymással. Két évvel később fogalmazza ezt meg matematikai formában, ez a bizonyos E = m.c2 . A hirosimai atombomba felrobbantásakor e képlet szerint alakult az uránizotóp pusztító energiává. Viszont az említett két levél aláírásán túl Albert Einstein az atombomba kifejlesztésében nem vett részt. Azonban békeszeretetéről érdemes elmondani: mélyen megbánta, hogy az amerikai elnököt az atomprogram beindítására buzdította. A háborút követően szó szerint azt nyilatkozta: ha tudja, hogy a nácik nem képesek az atomfegyver kifejlesztésére, a kisujját se mozdította volna.

Hol alkották meg az atombombát?

Az atombombával kapcsolatban három településnév forog a mai napig közszájon: Los Alamos, Hanford és Chicago. Az atombombát valójában az új-mexikói sivatag kellős közepén levő Los Alamosban fejlesztették ki. A helyszín a legenda szerint Groves tábornoktól, a Manhattan Terv katonai parancsnokától, a nevezetes Pentagon építési munkálatainak katonai vezetőjétől származik, aki félve attól, hogy a több millió német származású amerikai esetleg értesíti a náci titkosszolgálatot arról, hogy mi történik az Újvilágban, hermetikusan elzárható helyre javasolta felépíteni a kutatóbázist. Hogy mennyire igaza volt, arra a legjobb példa, hogy Hitleréknek fogalmuk sem volt róla, hogy mi folyik e titkos városban több tízezer tudós - köztük számtalan német emigráns kutató - részvételével. A munkálatokat a nagyszerű szervező, kitűnő tudós, Robert Julius Oppenheimer vezette. Remek teljesítményét dicséri, hogy alig négy év alatt sikerült e gigantikus munkát elvégeznie.

Kezdettől fogva két irányban folytak a kutatások: az urán 235-ös izotópját felhasználó, valamint a mesterségesen előállított, plutónium alapú fegyver kikísérletezését tűzték ki célul. Ez utóbbihoz a töltetet a chicagói egyetem metallurgiai laboratóriumának munkatársai biztosították. Vezetőjük Enrico Fermi Nobel-díjas fizikus volt. Legközelebbi munkatársai Szilárd Leó és Neumann János. Ez utóbbiról viszont érdemes tudni, hogy Los Alamosban sem tudták nélkülözni: olyannyira, hogy egy sor műszaki megoldás az ő nevéhez fűződik.

A hanfordi kutatóközpont fő feladata olyan nagyenergiájú atomreaktor kifejlesztése volt, amely ontja magából a plutóniumot. Főmérnöke, Wigner Jenő kapta a feladatot ennek kifejlesztésére. Hogy ezt milyen sikerrel oldotta meg, arra a legjobb példa, hogy ma őt tekintik a világ első ipari reaktora megalkotójának.

Az egyetlen zseni

Wigner Jenő visszaemlékezéseiben írja, hogy sok nagy tudós volt a magyarok között, de zseni csak egy: Neumann János. A neves matematikusnak az atombombával kapcsolatban is több felismerés fűződik a nevéhez: elsőként jött rá arra, hogy a bomba nem konyhaszekrény nagyságú, csupán egy doboznyi lesz. A laikus vélekedéssel ellentétben pontosan tudta, nem elég két, csaknem kritikus mennyiségű tömeget csak úgy egymáshoz dörzsölni, az uránizotóp ettől még nem robban. Sőt: az is kevés, ha összerobbantják őket. Kiszámította, mekkora nyomás és hőmérséklet kell a láncreakció beindításához. Rájött: hirtelen nyomásnövelésre van szükség. Ehhez kidolgozta a rálövéses módszert. A neutronlassítást Neumann János javaslata szerint a 99,99%-os tisztaságú grafittal oldották meg, és az ehhez szükséges elektrolitikus eljárást is ő dolgozta ki.

OZOGÁNY ERNŐ