Ki lehetne engem is analizálni, mivel tudjuk, hogy mindennek megvan a gyökere, de az a lényeg, hogy én semmiképpen nem kívánok -ezen sem változtatni.
A rangsort, hogy miben lenne jó változtatni, változni, többször felállítottam már. És azt kell, hogy mondjam, alapjában véve elégedett vagyok a tudatalattim teljesítményével, hiszen a legtöbb változásom megoldódott, olykor a problémának a felismerésével... Meg a korral, és az agyam átrendeződésével, nem mindegy?. De ezen nem akarok...mint mondtam
Sokminden a korral jön, így a sírás is ,... de spontán...és igaz az is, hogy nagyon alulteljesítek még ebben és ez még ma sem, és talán sosem áll majd nálam a dobogós helyen..
Mivelhogy, én soha nem tanultam, tudtam sírni. Főleg nem mások előtt. És főleg nem szépen, hatásosan nem. Persze ma már tudom, hogy mindez azért is volt, mert nagyon nem tetszett mások "sírása". Ennek is megvan az értehető története már.
Könnyű okosnak lenni ötvenesen! De még most sem tudok erről előítélet nélkül gondolkodni.
De nézzük máshogy is a dolgot, pozitívan...nekem a sírás visszafojtása is eszköz, jelzés volt arra, hogy megkülönböztessem magam, avagy felhívjam magamra a figyelmet, véleményt jelezzek. (ennek is nagy ára volt, van, fizetek)
Erőt adott...hitet az erőmben
És ebből nőtt ki egy olyan máig használható energia, ami segít, - ez pedig a bibliában is elítélt büszkeség, amitől nem akarok megválni, mert a részemmé vált. Tartás.( Hála neked Édesanyám)
De... talán ebből fejlődött, jött ki az a kínvigyor, kínhumor, az a kanyar, ami speciálisan csak az én humorommá vált. Amikor kínos helyzetekben lecsap az agyam a mentőszavakra, és morbidnak tűnő, de mosolyra is fakasztó helyzeteket megmentő, megteremtő -életmentő humorként kicsattanó enyém percekre.
Voltam szó szerint kórházi életmentő szituációkban, amikor hitelt kapott létem, mikor megköszönték a humoromat, és az orvosok is azért húzták az elbocsátásomat, mert a betegek közt több voltam, mint gyógyszer. Nemcsak a szobatársaimnak, hanem magamnak is, és betegként is másképp voltam kiemelt beteg. Hála a humoromnak.
Aztán nemrég a ráktól, jó ideig elvesztettem a humorérzékem, avagy oda-vissza nem volt meg ennek a piaca.
Humortalan orvosokkal, betegekkel találkoztam?... de azt hiszem ...ennél bonyolultabb a dolog.
Pedig ez kincs. De nincs rosszabb, mint poént mondani humortalan embernek. Ha nincs labda, nem lehet labdázni. Pedig gyakran a mosoly is napsugár, és olykor töröl minden negatív érzést, gondolatot, mert kibillent a körforgásból, a gondolataidból.
(Ma már a legnagyobbik labdám egyike a sugár szó, mivel én is sugárzom, és amúgy mindig is erős volt a kisugárzásom. Szóval alakul a dolog...)
Ez az élet egyik sója.
És, hogy az emberek zöme nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel, ez tény- senki ebben nem hibáztatható. Nem könnyű , hiszen nincs erre vérvizsgálat, sem papír, ami igazol.
Hiszen akinek nincs humora, az rendszerint nem így gondolja, ...ami ugye nincs az embernek, mármint tulajdonsága- az nem tud hiányozni -természetes, hogy van rá mindig ésszerű pótlék, különben meghalnánk.
A humornak az a sajátossága, hogy ezt sem tudják definiálni, mert minek, nem üzlet. Nem reagálnak rá.
Amúgy pedig ez végre nem az, és szabad terület még.
Bizonyosan hagyni lehet csak, mivel annyira sok fajtája létezik, mint legalább, mint hálaisten, vagyunk..
"A humor ugyanis a szabadság báli ruhája. S valójában két szereplője van a történelemnek, akik, mindig ki merték, ki tudták mondani, hogy a király meztelen. A gyerek és a bolond."
"Egy mondás szerint, aki a humort érti, az mindent tud, aki nem, az mindenre képes. Ezért mondom Önöknek, Hölgyeim és Uraim, a nevetéssel meg lehet menteni a világot. A humor ugyanis nagyhatalom. Nagyobb, mint az agresszió bármilyen formája. Aki képes humorból figyelni, humorral válaszolni az életre, az sérthetetlen belül."
Zárom gondolatim Rejtő Gábor több, mint újságírónk bölcsességével.
Utóirat: Sajnos nem vagyunk sértetlen belül, és ez mindig ki is derül.
Hölgyeim és Uraim! Elvesztették a bármilyen humorérzéküket. Pedig ennél többre tartom Önöket! Önök irányítják az életünket és nem a focipálya széléről ordibálók.
OK. Az nevet, aki...
