Volt egy időszak az életemben, amikor magánvonatokon utaztam. Többek között Kínában és az egykori Szovjetunió területén fedeztük fel az egykori Selyemutat. A hatalmas ország szétesésének, új államok megalakulásának idejét éltük, aminek köszönhetően sokszor váratlan események borították fel az aprólékosan megtervezett programunkat.
A legendás Orient expressz
A vonat maga az eredeti Orient expressz volt. Egy svájci vonatmániás úriember összegyűjtötte és felújítatta a régi portugál, francia, spanyol kocsikat, majd Európában Párizs és Isztambul között üzemeltette őket. Később sajnos csődbe jutott és az új tulajdonos áthozta a szerelvényeket Ázsia területére, ahol nagy távolságokat lehetett megtenni, kevéssé ismert vidékeket felfedezni. Ez az új vonal nagyon népszerűvé vált a nyugat-európai és az amerikai turisták körében.
A cseresznyefa borítású intarziás falakkal díszített kilenc hálókocsi fülkéi kis mosdóval, éjszakára ággyá átalakítható, vörös plüss ülésekkel voltak berendezve. A kocsik végében mellékhelységek és zuhanykocsi szolgálta az utasok kényelmét. A társasági élet középpontja a Lalique kristályokkal ékesített art deco bár volt, itt gyűltek össze esténként vacsora előtt az elegánsan felöltözött utasok és a vörös bőrfotelekben, vagy a bárpultnál finom pezsgőt kortyolgatva, beszélgetve várták, hogy megnyíljanak az étkezőkocsik ajtajai. Itt fehér damasztabrosszal terített asztaloknál, gyertyafény kíséretében szolgálták fel nekik az ínyencségekből álló menüsort. Mivel a vonat Moszkvából indult sok orosz specialitás is szerepelt a kínálatban, többek között blinist igazi beluga kaviárral. A szakácsoknak nem volt egyszerű feladatuk, egy vasúti fülke nagyságú kicsi helyiségben kellett 90 fő részére elkészíteni a több fogásból álló vacsorát. Mindig sikerült elkápráztatniuk a vendégeket.
A személyzet orosz volt, csak néhányan beszéltek angolul, viszont nagyon jól végezték a munkájukat: udvariasok, szolgálatkészek voltak. Az orosz idegenvezetők, akik végig kísértek minket, ha szükséges volt, tolmácsoltak nekik.
A Selyemút nevezetességei
Vonatunk a Selyemút történelmi helyeire vitt el minket, az útvonal érintette Kínát, Kazahsztánt és Üzbegisztánt is. Voltunk a kínai Nagyfal utolsó állomásán Jiayuguannál, ahonnan egykoron az elitélt rabokat a sivatagba toloncolták ki, hogy soha többé ne térjenek vissza a kínai birodalomba. Ha szerencsések voltak túlélték az ítéletet és valahogy átvergődhettek a Góbi-sivatag déli részén.
Üzbegisztánban meglátogattuk a szőnyegeiről híres Bukharát és Timur Lenket a fővárost, valamint a kék csempés mecseteiről ismert Szamarkandot. Kazahsztánban felkerestük Alma Atát, és Dzhambul városát, vagy ahogy 1997 óta nevezik Tarazot.
Egykoron a középkori Selyemút fontos állomása volt, az évszázadok során több hatalom is meghódította, felvirágoztatta, majd elpusztította. 1994-ben én egy álmos kisvárost találtam itt, egy-két turisztikai érdekességgel, de leginkább a szovjet időszakban épült, lehangoló épületekkel.
Váratlan fordulat
Ezeken a vonatos utakon az érkezés előtt az utazási irodánk képviselői, néha én magam is mindent előre személyesen leegyeztettünk. Jól ismertük az ottani kollegákat, a helyi idegenvezetőket. Amikor a vonatunk befutott az állomásra, először csak mi idegenvezetők szálltunk le, megkerestük a helyi kollégákat, ellenőriztük a buszokat, és csak ezután engedtük, hogy az utasok is elhagyják a kocsikat. Egyik utunk során Dzhambulba érkezve ugyanez történt. Már vártam, hogy újra találkozzak a kedves idegenvezetőkkel, akikkel korábban már együtt dolgoztam. A legnagyobb megdöbbenésemre egy lélek sem várt minket az állomáson. Se egy ember, se egy busz nem volt a láthatáron. Megnéztük az óránkat, talán a vártnál korábban érkeztünk? Talán rossz dátumot telexeztünk? (Ez még a fax elterjedésének kezdetén történt, itt még csak telex működött) Mindent leellenőriztünk, a dátum, az időpont helyes volt. Mivel mobiltelefon akkor még nem létezett, orosz kísérőnkkel kerestünk egy érmével működő telefonfülkét és felhívtuk a helyi, partner utazási irodát. A főnök közölte velünk, pontosan tudja, hogy itt vagyunk, azt is tudja, hogy városnézést és ebédet rendeltünk 90 főre, de ő soha többet nem fog az Intouristtal, a moszkvai utazási irodával dolgozni. Miután mi is a moszkvaiakkal vagyunk szerződésben, velünk sem. Dupla fizetséget ajánlottunk neki, de ő hajthatatlan maradt.
Ott álltunk reggel 9-kor az üres állomáson, menetrendünk szerint a vonat nem indulhatott tovább, nem tölthettük az egész napot az állomáson. Ekkor eszembe jutott az egyik helyi idegenvezető, akinek megvolt a telefonszáma. Felhívtuk és rá tudtuk venni, hogy eljöjjön, de buszt nem tudott szerezni. Az állomás előtti téren viszont néhány ütött-kopott városi busz parkolt, enyhén szólva lerobbant állapotban, őket béreltük ki két órára, hogy körbevigyenek a városban és megnézhessük a legfontosabb műemléket. A sofőrök tisztában voltak a helyzetünkkel, a szolgáltatásukért sikerült egy hatalmas összeget kicsikarni tőlünk, ami körülbelül az éves fizetésüknek felelt meg. Mi nem bántuk, lett buszunk, az utasok őrülten élvezték a helyi járatot, amelyek közül egy-kettőnek lyukas volt a padlója, láttuk az alattunk elsuhanó kátyukat.
Így jutottunk el az Aisha-Bibi Mauzóleumhoz, ahová a 12. században a fiatal szépséges leányt, Aisha-Bibit temették el. Szomorú története legendává vált, fiatal szerelmespárok esküvőjük napján elzarándokolnak a sírhelyéhez és gyermekáldásért, boldog családi életért fohászkodnak. A leány szerelmes volt a helyi emírbe, de apja, egy híres szufi költő ellenezte a házasságot. Erre ő a dajkájával együtt megszökött, elindult az emír palotájához. Úközben, hogy lemossák az út porát, megfürödtek egy folyóban. Amíg ők a hűvös vízben fürdőztek, egy kígyó bújt el a levetett ruháikban. Megmarta a lányt, aki azonnal meghalt. Az emír bánatában építtette szerelme számára ezt a gyönyörű épületet.
Ezután a sikeres délelőtti akció után farkaséhesen érkeztünk vissza a vonathoz, ahol a szakács már várt minket a finom ebéddel, egy kiadós szoljanka leves, zöldséges pirog és sült csirke volt a menü. Amíg mi ettünk, a vonat lassan kigördült az állomásról és örökre búcsút mondtunk Dzhambulnak.
Földváry Eszter többi történetét itt olvashatod:
A keleti népek vendégszeretete
