Város ember vagyok egy évtizede, tápos csibe- mondják ismerőseim gúnyosan.  És ez tavasz környékén különösen érzékenyen érint.

Merthogy valamiért hiszem, hogy még a legmegátalkodottabb panellakóban is ott bujkál a természettel való összetartozás érzése. Nem hiszem el, hogy el lehet sétálni némán amellett, ahogy szemünk láttára borulnak virágba a barackfák-persze most jóval korábban, mint hajdanán.

Nem akarom azt hinni, hogy márciusban lehet annál fontosabb, mint az élet születése, a magok elhintése...és persze ezért gondolok fázósan arra, hogy a természet még megtréfálhat bennünket egy kis havazással.

Gyerekkoromban a tavasz számomra egy tenyérnyi kis kert volt : szabályos sorokban, a jól rendezettség kellemes tudatával ültettünk életet. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor szinte vigyázban állva vártuk az első termést, és versenyeztünk azon, hogy ki kaparintsa meg sokat próbált meggyfánk első gyümölcseit.

Mert nemcsak ültetni, de szedni-szüretelni is mámorító érzés.

És a tavasz számomra a gyeremekvárás időszaka is, hiszen két évvel ezelőtt ekkor tudtam meg, hogy hamarosan megérkezik közénk egy fontos ember a földre.  A készülődés, a cseperedés körülöttem és bennem egyszerre zajlott, s ez a csodálatos összhang szinte egy másik univerzumot varázsolt számomra.

Most kis kert van, kis udvarral, pont rálátok a konyhámból. És szőlőlugas, amin minden évben fészket rak a ház feketerigója, és magával hoz régi emlékeket: kertet, meggyfát és régvolt tavaszi gyerekkort.

És a kertben, ott tüsténkedik a lányom...