A szombati szabad nap egyre inkább olyan, mint éhezőnek egy falat kenyér. Na nem mintha nem komálnám a mini klubban dorbézoló kis dácsókat, de hat nap alatt elérkeztem tűrőképességem végső határához. Így amikor megjelenik a sátor ponyva alatt a harminc gyerek közt egy bárányhimlős kislány (én nem estem át a kórós viszketésen gyerekkoromban), semmi más nem tartja bennem a lelket, mint az, hogy van egy nap, amikor az ilyen fajta sokkokat kiheverhetem.
A Garda tótól Verona mindössze fél órányi vonatútra esik, így már jó ideje tervbe vettük a holland munkatárssal, hogy egyszer, ha kézhez kaptuk első havi fizunkat, kirándulunk Rómeóék városába. Az előző napi duhajkodás miatt (megérkeztek Alessandro barátai, így 8 olasz pubi fiú társaságát élvezhettük egész este) nem volt egyszerű kikászálódni vérlázítóan ócska karavánunkból. Miután megpróbáltuk összerakni tízen az éjszaka eseményeit - mindenki emlékezett egy kis töredékre, így nagy nehezen összeállt a kép - elindultunk Saskiával várost nézni.
Nem tudom, hogy az általános holland sightseeing stílusból kaptam-e ízelítőt a kollegina társaságában, vagy valami egyedi produkciónak lehettem-e szemtanúja, de mindenféleképpen meglepő volt: a Veronában töltött hat órából közel ötöt töltöttem ruhaboltok előtti várakozással. A kedvencem az a kínai bolt volt, ahova egyből a megérkezés után tértünk be. Még nem láttunk semmit a városból, ellenben a boltban árult fekete zakókat már mind megcsodálhattam ruha- fanatikus barátomon. Egészen spéci vásárlási taktikája abban áll, hogy nemcsak egyet próbál fel egy adott ruha adott méretéből, hanem az összeset!
Ez után a cirka egy órás expozíció után megérkeztünk a város leghíresebb épültéhez, az arénához. A Piazza Bra, ahol az 1. században épült római amfiteátrum áll a centro egyik végpontja. A kávézókkal szegélyezett téren hatalmas volt a nyüzsgés, és másfél hónap óta először elégíthettem ki kicsit kiállítás mániámat a városról készült köztéri fotóknak köszönhetően. A pillanat varázsa nem tartott sokáig, mivel innen ered Verona legzsúfoltabb vásárló utcája, a Via Mazzini. Hálistennek sikerült meggyőznöm a holland divatdiktátort, hogy legalább a Gucci és Versace boltokat ugorjuk át, mivel itt gyengusz animátor fizetésünkből még cipőfűzőre se tellne. Az utca amúgy, leszámítva a gigászi tömeget, nagyon kellemes: viszonylag keskeny, letaposott kövezetű, kanyargós - amolyan tipikus olasz.
Nagy nehezen kilyukadtunk a belváros a szívéhez, a Piazza delle Erbéhez. Innen egy lépésre van a "la casa di Giulietta"-ként emlegetett Casa Capuleti, ahol megtekinthető Shakespeare Júliájának erkélye, amit 1940-ben építettek a romantikus lelkületű turista áradat kedvéért. Az erkély alatt álló Júlia-szobor jobb mellét lassan leamputálja a babona, miszerint aki megérinti, az szerencsés lesz a szerelemben. Ezért korra, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül mindenki végigtaperolja a világirodalom leghíresebb 14 éves szerelmesének intim testrészét. A ház legérdekesebb részei viszont - legalábbis szerintem - a falak. A bejáratot és az erkélynek valamint a szobornak otthont adó apró belső udvart összekötő folyosó falait a földtől a mennyezetig ti amo, i love you, ich liebe dich, je t' aime feliratok borítják és természetesen a vallomásokhoz tartozó nevek.
Ezután elsétáltunk a folyóhoz, majd a Corso Porta Borsari-n visszaérkeztünk a kiindulási ponthoz- ezzel nagyjából el is telt a nap. Örülök, hogy jövő hétvégén Alessandro is csatlakozik hozzánk, mivel egy újabb ilyen városnézést nem élek túl a shopping témában érvényes férfiúi vétó jog nélkül...
Barsi Böbe
