Milánóról nem sok jót hallottam eddig. Azt mondják, hatalmas ipari város, és bár Olaszország legnagyobb települése a maga három-milliós lakosságával, nem kecsegtet túl sok látnivalóval az olasz városok kulturálisan ritka gazdagságához szokott turistának. Ezek alapján én egy szürke, monoton, London külvárosra hajazó várost vártam, és ehelyett egy pezsgő, színes, bár építészetileg valóban nem annyira kiemelkedő, de azért szemrevaló helyen találtam magam. Az első benyomásom az volt, hogy egészen hasonít Budapestre. Persze domborzatilag a kettő ég és föld, mint Pest és Buda, de az utcák hangulatának, a házak jellegének, a várost keresztül-kasul átszövő villamos utaknak, és az összképre jellemző kissé szürke, de nem lehangoló árnyalatnak köszönhetően egyből otthonosan éreztem magam.
A diákszálló keresgélést és a parkolás kínkeserves folyamatát némi alapozás követte az esti bulira, aztán újdonsült, félig egyiptomi, félig francia barátunkkal elindultunk, hogy felderítsük a centrumot. A srác kicsit furi volt, nem beszélt rosszul angolul, de valahogy mindig másra válaszolt, mint amit kérdeztünk, és az egy percen belül felvetett 5 topikja közt is vitatható volt a koherencia. Másfél órás séta után, amikorra annyira összezsugorodott a gyomrom az éhségtől, hogy szinte már nem is volt, megállapítottuk, hogy nem volt valami jó választás őt megkérni arra, hogy segítsen kajáldát keresni. Mindenesetre rajtunk ragadt valahogy, úgyhogy édes ötösben ültünk ki a Colonne di San Lorenzo római vízvezeték tövében elterülő térre, ami az éjszakai élet központja. Több száz fiatal, perkások, bárok, hatalmas nyüzsgés, plusz egy furcsa, barbár szokás a tér sajátja, miszerint az üres üvegeket izomból földhöz kell vágni, így hajnali négyre úgy fest a kiürült hely, mint egy csatamező. Egy bergamói társaság szórakoztatott reggel hatig, aztán úgy döntöttünk - tipikusan magyar logikánk alapján - hogy ha kifizettük a 18 eurót egy éjszakára a diákszállón, akkor már muszáj aludni valamennyit. A hálóterembe lépve egy hulla-fehér lábszárat pillantottam meg a földön, de szerencsére nem az volt, aminek látszott: csak kínai szobatársunk hűsölve alvó technikájára derült fény.
Négy és fél óra alvás után, meglepő módon, frissen ébredtem - ezt, tekintve az előző nap elfogyasztott alkoholmennyiséget és a végig baby dance-elt órák számát, csak a másfél órás alapegységű alvásütem-elméletre tudtam visszavezetni. Az elmélet lényege, hogy az ember csak akkor piheni ki magát rendesen, ha 90 perc többszörösét alussza, tehát másfél, három, négy és fél órát, és így tovább. Nagy mázlim volt a négy és fél órámmal, mivel egész nap meneteltünk a városban. A Dóm téren kezdtünk, ami a centrum centruma, de magába a Dómba nem mehettünk be csupasz vállal, így kénytelenek voltunk végignyálazni Európa divat-fővárosának vásárló utcáját, hogy szert tegyünk némi csuhára. A középkategóriástól egészen a megfizethetetlen árfekvésű márkákig minden helyben volt ebben a gigászi, nagyipari divat fellegvárban. Mivel pénzt keresni jöttem ki, és nem költeni, ezért én türelmesen csorgattam a nyálam, amíg a többiek eltűntek egyik-másik próbafülke függönye mögött.
A shopping bevégeztével bementünk a Dómba, ami Európa egyik legnagyobb székesegyháza. Gótikus mi-csoda, aminek a homlokzata talpig állványba burkolva fogadja a turistákat a főszezon közepén. Itt található a "szent szög", ami egyes források szerint Jézus keresztjéből származik, és amit évente egyszer, ünnepélyes keretek közt közszemlére tesznek. Mi szerencsétlenségünkre lecsúsztunk a szögről, ellenben jó pár méteres körzetben kikerültük azt a falra akasztott fakeresztet, amit az x száz évvel ezelőtti pestis járvány idején hordoztak körbe a városban. Animátor karrierem szűkre szabta az időmet (másnap reggel dolgoznom kellett, úgyhogy egy kora esti vonattal vissza kellett jutnom Pacengo-ba), így már csak egy Scala-nál tett röpke vizitre futotta.
Akármit is mondjanak a kulturfanatikusok, Milánó igenis felveszi a versenyt egy Firenzével vagy Rómával. Persze ezt csak akkor vegye komolyan a kedves olvasó, ha egy város értékeit nem feltétlenül a romok és más műemlékek számával méri. Milánó ugyanis nem egy lakott múzeum, mint az olasz települések többsége, hanem szimplán "élhető" város.
