Persze nem vártam, hogy Olaszországban csak 160 centiméter magas, nőcsábász Giorgiókkal fogok találkozni, de ő valahogy akkor se illett bele az olaszokról alkotott véleményembe. Amikor szombaton Bolzanóban sétáltunk (mivel meghívott magához a hétvégére), leesett a tantusz. Hiszen ez egy majdnem német város, száz éve sincs, hogy olasz fenségterületen áll.

A Nápolyban, Rómában megszokott bájosan retkes atmoszférához képest egy már-már steril település utcáit róttuk édes tízesben. A múlt hétvégén megismert pubi olasz srácokból álló, bolzanói társaság segített megfékezni Saskia shopping mániáját, úgyhogy sikerült több száz métert átsétálni anélkül, hogy be kellett volna térni Guccihoz vagy Fioruccihoz. A város maga viszonylag kicsi, ez érezhető volt abból, hogy a külvárosi lakásból 10 perc alatt beértünk a centróba. Az üzleteken váltották egymást az olasz és német feliratok, az utcák nevét is két nyelven tüntették fel mindenhol: például Via Garibaldi Strasse.

Megkérdeztem olasz-német barátomat, hogy hogy is működik ez a bilinguitás itt őnáluk és érdekes választ kaptam: ő hat éves koráig jobban beszélt németül, mint olaszul, mivel a szülei német nyelvű oviba járatták. Utána olasz elemibe és gimibe járt, úgyhogy az anyanyelve mostanra az olasz, de úgy beszéli a németet alapból, mint én az angolt 15 évi tanulás és gyakorlás után. Mindehhez megtanulta az angolt is (ritka madár az ilyen Olaszországban!), úgyhogy 18 éves korára 3 nyelven beszél perfektül. Mindig irigy voltam kicsit azokra, akik gyerekkorukban kint éltek külföldön, így az izzadságos nyelvtanulást megspórolták maguknak, pontosabban a szüleik megspórolták nekik. De itt Bolzanóban még a hazától távolra szakadás hátrányaival se kell megküzdenie a sok kis bambininek, ahhoz, hogy 12 éves korára úgy beszéljen két nyelven, mint más 20 évesen.

A séta nem tartott sokáig - valahogy senkiben nem volt elég kraft a múlt éjszaka után. Olaszékat lehet, hogy az éjszakai házi mozizás fárasztotta le, mivel a holland csajra való tekintettel angol nyelven, olasz felirattal néztük a filmeket (10 kikerekedett szempár bámult Saskiára, amikor elmesélte nekik, hogy Hollandiában minden feliratozva megy a TV-ben és a moziban), engem pedig az, hogy beosztottak aludni egy romantikázó párocska mellé.

Szóval a sightseeing körutat viszonylag hamar lezavartuk, és már indultunk is haza, hogy másnap fél tízkor eleget tehessünk animátori hivatásunknak. Furcsa, most, hogy már csak 2 hét van hátra, kezd eltűnni a honvágyam: persze vágyom rá, hogy végre láthassam a "szeretteimet", de ijesztőnek tűnik, hogy ezt a két animátor elvtársat lehet, hogy soha többet nem látom.