Gyerekkoromban imádtam a felelőtlen felnőtteket. Már nem azt a fajtát, aki mondjuk nem tartotta be a szavát, hanem azt, aki egyszer csak gondolt egyet, és precíz, megfontolt tervezés nélkül vágott bele valamibe. Ha ilyen felnőttel találkoztam, még azt se bántam, ha hirtelensége miatt végül rajtam csattant az ostor.
Az ilyen emberek még ma is vonzanak, az ostorcsattanásokat viszont már kevésbé viselem jól. "Felelősség" - rosszabb pillanataimban ez a tipikus, unalmas, felnőtt kifejezés visszhangzik felnőtt csíra agyamban. "Hol van a felelősség?" Felnőtt pózba vágom magam azzal az emberrel szemben, aki gyereket játszik.
Felháborodásom valójában felsőbbrendűségnek álcázott keserűség. Haragom ugyannyira szól magamnak, mint a másiknak. "Ő miért engedheti meg magának, hogy gyerek legyen, és én miért nem?" Szociális szempontból értéknek minősülő felelősségérzetem feszül szembe a gyerekkor utáni vággyal.
Mert a felelőtlen emberekben ez a könnyű és kerek világ csillan fel. Ezért vonzók...egy ideig, amíg meg nem pillantom bennük a saját korlátaimat. Azt, hogy én képtelen lennék így élni, pedig vágyni vágyom rá.
Ahhoz már valamennyire felnőttnek kell lenni, hogy az ember ne akarjon felnőni. A felelőtlen emberek ezen a határon horgonyoznak le; a felnőttek világában a gyerekkor szabályai szerint élnek.
