Persze, hogy előfordul, hogy néha összezörrenünk, az örökös aggódásával, a féltésével az agyamra tud menni, de ugyanakkor ő az, aki mindig hazavár, aki a legfinomabban tud főzni, aki ápol, ha beteg vagyok, s aggódik, míg meg nem érkezem, s akit fel kell hívni, legalábbis "megcsippantani", ha már ott vagyok.
Már többször elgondolkodtam azon, hogy min megy keresztül egy anya, míg a gyermeke felnő, s arra következtetésre jutottam, hogy soha egy rossz szavunk sem lehetne hozzá. A terhesség terhei, a szülés fájdalma, s onnantól kezdve a huszonnégy órás őrszolgálat.... Az óvodai beszoktatás, a himlők és mindenféle gyermekbetegségek, az iskolai tanulások, a tinédzserkor válsága, az első szerelem izgalma, az egyetemi vizsgák, a szerelmi csalódások, a házasság, a gyermekáldás... - ezek azok a dolgok, melyeket az édesanyánkkal együtt csinálhatunk végig.
Szerintem ezt a sok jót, amit kapunk, nem lehet csak egy nappal megköszönni, minden napnak anyák napjának kellene lenni, hogy meghálálhassuk az anyai jót, mit kapunk.
S érzem azt, hogy az apukámnak is hálával tartozom, de a papáknak sajnos nem jutott köszönő nap. Mert anya mellett apa is ott van - "Este jó, este jó,/ este mégis jó./ Apa mosdik, anya főz,/ együtt lenni jó." - jut eszembe Zelk Zoltán verse. Sőt az apa viszi a terhek oroszlán részét, ő gondoskodik a kis családról. Neki nincs türelme a bőgő csecsemőhöz, "csinálj már ezzel a gyerekkel valamit" - mondta oly sokszor a mamámnak, s különben is oly idétlenül tartott a karjaiban. De ő is ott van, sokat tanultam tőle is, mert ő másképp látja a világot, mint anya. Ő a megoldásokat keresi, a jövőnket tervezi, azért gürizik, hogy nekünk jobb legyen. Sírhatunk neki is, de anya jobban megért, ő jobban tud azonosulni a problémákkal, s neki jobban van ideje meghallgatni minket.
Ők ketten, így együtt, tőlük származom, az ő vérük és génjük keveréke vagyok. Ők így együtt neveltek, szerettek, s együtt drukkolnak azért, hogy jól alakuljon az életem. S ezért a sok jóért a büszkeséget, a tiszteletet kapják cserébe. Mert a sikereimnek ők is részesei, ilyenkor összenéznek, mosolyognak, s örülnek, s talán egy pillanatra elfelejtik a sok áldozatot is, melyet értem és a testvéreimért hoztak.
Bárhol jártam, csavarogtam a világban, mindig tudtam, hogy van egy otthonom, ahová hazavárnak. Mindig, mikor útra keltem apukám azzal a kérdéssel engedett el, hogy mikor jössz haza kislányom? - s mit tehet ilyenkor az érzékeny lelkületű gyermek, elpityeredik, s tényleg arra gondol, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon.
"Ki emel, ki emel,/ ringat engemet?/ Kinyitnám én a szemem,/ de már nem lehet... Elolvadt a világ,/ de a közepén/ anya ül és ott ülök/ az ölében én." - s apa mindkettőnket átkarol, s már odafentről figyel...
Drága Szüleim, mindent köszönök nektek!
fotó: Holland Virágiroda
