Szó szerint. Pedig az előkészületek éppen úgy folytak, mint máskor.

Mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottam a hangulatos dekorációnak, kezdve az Adventi koszorúval, folytatva jó néhány vidám Mikulással végül fenyőágakkal, angyalokkal és minden idevágóval megkoronázva. 

Idén is, mint mindig, megbeszéltük a férjemmel, hogy az egyszerűség kedvéért elég lesz egy egészen kicsi fa - aztán megvettük a szokásos másfél méterest.

Idén sem akartam túl sok saját készítésű édességgel előrukkolni - aztán csak sikerült egy egész regiment aprósüteményt produkálni. Csak úgy a sütés öröméért, a lakást elárasztó vanília és fahéj illatért.

Továbbá elhatároztam, hogy nem fogok annyi időt és energiát pazarolni a díszcsomagolásra, mert úgyis letépik és kidobják - majd estétől hajnali háromig díszcsomagoltam.

Szóval minden a megszokott rendben zajlott egy kis nehezítéssel.

Nevezetesen a mozgásban erősen korlátozó, görögdinnye nagyságú pocakkal.

Ja, neeem - nem a sütiket ettem meg egyszerre, hanem egy élénken kapálózó kis jövevény várományosaként élhettem át a készülődés örömteli napjait.

Aztán végre ott álltunk mindannyian a fa körül - minden ugyanolyan és mégis minden olyan más volt. Már nem rólunk szólt az egész; apró babacipők, kistakarók, járóka sorakoztak a fa alatt és mindenki arról beszélt vajon még az idén találkozunk-e az új családtaggal vagy Újévi baba lesz; kire fog hasonlítani; mekkora súllyal látja meg a napvilágot és így tovább. Aztán szüleink belekezdtek a bébikori történeteink felemlegetésébe én meg büszkén álltam, mint az idei év egyetlen fontos karácsonyi ajándékának díszcsomagolása, és arra gondoltam, sosem volt kerekebb Karácsonyunk.

Igazából nem most voltunk eggyel többen a fa körül, hanem egészen mostanáig eggyel kevesebben.