Január 3-án, 9 hónapnyi várakozás (és kisebb gondok) után célegyenesben vagyok: a hatos kórterem egyik ágyában próbálok megnyugodni. És felkészíteni magamat arra, amitől végig tartottam: császármetszés.

Hiába vetettem be minden őrültnek tűnő praktikát (pl. négykézláb rohangálás a szobában), hogy jobb belátásra bírjam porontyunkat, ő ellenállt bolondos anyjának, és nem fordult meg.

A farfekvés (és a terhesség alatt kialakult cukorbetegségem) miatt egy héttel korábban kórházba parancsolt az orvosom. Még fel sem fogtam teljesen a helyzetet, amikor délután berobog, és közöli, hogy még aznap megszületik a kislányom. Ma már ne egyek semmit, és gyorsan hívjam fel a férjemet. Egy gyors telefon: a férjem úgy tesz, mint aki se lát, se hall. Aztán megérti nagy nehezen, hogy akkor most neki be kellene jönni a kórházba, mert "szülünk".

Este hatkor egyszerre jön a doki, meg a férjem, Attila (halálra vált arccal). Szinte rárángatják szegényre a citromsárgában pompázó kórházi kötelezőt, és betuszkolják a szülőszobába. Én kiterülve fekszek, mint a béka; és bár teletömtem magam információhalmazzal az elmúlt hetekben, most mindenre rácsodálkozok. A műtét egyetlen "kellemes" része, hogy nem kell megismerkednem a beöntés intézményével, helyette viszont állandó társamul szegődik a katéter (legalábbis pár napra). Ezt szívesen kihagytam volna.

Megérkezik az aneszteziológus. Kérdően néz a férjemre, hogy marad-e, amíg beköti az epidurális érzéstelenítőt. Mi az, hogy.... Ő fogja a vállamat, és tart, amíg a nagy tű befut a gerincem mellé. Pontosabban csak futna, mert olyan görcsben vagyok, hogy a doktornő háromszori próbálkozás után jár sikerrel. A második próbálkozás után Attila gyakorlatilag kidőlni készül. A doktornő gyorsan vizet parancsol neki, a műtősfiú segít inkább tovább.

Túl vagyunk a nehezén. Egy-két infúzió, egy kis várakozás, hogy az érzéstelenítés hasson. Attila is visszajön, már jobb színben van. Fogja a kezemet, és pakolja rám a takarókat, mert Szibériában érzem magam, talán az izgalomtól.

Végre hat az érzéstelenítés: életemben először vagyok teljesen kiszolgáltatott. Deréktól lefelé semmit nem érzek. A nyakába kap a műtősfiú, és már szaladunk is a műtőbe. A férjem versenyt fut velünk. Piszok rosszul néz ki - fut át az agyamon, mikor betolnak az ajtón.

A műtét kedélyesen zajlik. Mint egy kórházi piknik- meg is jegyzem a dokinak. Az aneszteziológus a vállam mellett üldögél, és bátorít, az orvosom pár szinttel lejjebb. Végig ébren vagyok, semmit nem látok (lévén a szemüveget le kellett vetnem). Csak azt a pillanatot érzem, mikor a kislányomat kiemelik ebbe a világba.

- Lányt beszéltünk meg?- kérdi a doki.

- Igen- bőgöm a választ.

Megérkezett Dorka. Csak a hangját hallom: teli torokból üvölt. Nagyon remegek, és mintha parttalanul ömlenének a könnyeim.

A doki az orromra biggyeszti az okulárét: mégis csak jobb, ha rendesen látom ezt a gyerkőcöt. Odahozzák mellém: versenyt bömbölünk. Még egy mázas puszit is adunk egymásnak. Az ajtóból visszakiabálnak, hogy 57 cm és 3600 gr.

A doki szerint csoda, hogy elfért a pocimban.

Fél óra, míg összevarrják a vágást, de már akkor mintha egy másik univerzumban lennék. Gyakorlatilag kommunikáció képtelen vagyok. És ANYUKA.

Tolnak kifelé, a férjem megdicsőült arccal lépked mellettem. Egyelőre ő is kommunikáció képtelennek tűnik, mert hiába kérdezem, látta-e a kislányunkat, mintha leharapta volna a nyelvét. A posztoperatív részlegre beengedik egy kis időre, ott szedi elő a fényképezőgépet, hogy megmutassa az első képeket. Boldogan puszilgatjuk egymást, és már se az infúziós állványok, se a piszok kényelmetlen katéter nem érdekel.

Másnap reggel már az ágyamban fészkelődik a kislányom, és vígan szopizik.