A szkeptikusok a véletlennek tulajdonítják az ilyen gócpontok létrejöttét, a misztikusok meg azzal magyarázzák, hogy a Föld - valamint az emberi tudat - ismét a hét arkangyal valamelyikének az uralma alá kerül. A felvilágosult ember viszont tudja: egyszerűen csak megérett az idő a társadalmi változásra.

Bárkinek legyen is igaza, tény, hogy minden változást egy eszme születése és diadalmenete előz meg. Az eszmének nem kell sem jónak, sem rossznak lennie ahhoz, hogy az emberek elfogadják; egyszerűen csak a megléte fontos. Hogy helyes volt-e vagy káros, általában évtizedek-évszázadok múltán derül ki; de ennek alig van jelentősége. Ekkor már történelmi tapasztalatnak nevezik, melyből akár okulni is lehet - bár ez nem jellemző.

Ha ilyentájt, március idusán a szabadság eszméjéről esik szó, egy dolog nem kerülheti el a figyelmünket - az, hogy talán ez az egyetlen olyan eszme, mely az embert tudatra ébredése óta végigkísérte az évezredeken. Ma már lehetetlen eldönteni, hogy az ember álmodott-e magának szabadságot, avagy az eszme érvényesülni akarása teremtette meg a neki megfelelő embert. Úgy rendeltetett, hogy a kettő egymás nélkül ne létezhessen.

A forradalom "lélektana"

Tudjuk, mert még nemrég is tanították velünk, hogy az olyan eszmék térhódítása, melyek egy adott társadalom számára az addiginál minőségileg jobb, magasabb rendű létet biztosítanak, forradalom kirobbanásához vezetnek. Ezeket nevezzük forradalmi eszméknek.

Bár a forradalom intézménye egyidős a civilizációval, igazából a magát modernnek nevező társadalomban teljesedett ki az elmúlt másfél-két évszázad során. Ennek okát talán abban kell keresnünk, hogy olyan létfontosságú - ugyanakkor önpusztításra hajlamos - erőket szabadít fel a társadalomban, melyek a szabadság, a függetlenség érzetét keltik, extatikus magaslatokba emelve az addig bezárt, szorongó lelket. Nem volt ez másképp 1848-ban sem, amikor Európa évszázadokon át kordában tartott népei az utcákra tódultak, az abszolút hatalommal rendelkező uralkodók fejeit követelve, és ugyanezt élhettük át 1989 novemberében is, amikor az öröknek kikiáltott szocialista rendszer összeomlott. Az alapvető különbség mindössze az, hogy míg a 19. század közepének véres forradalmait véres megtorlások követték, a 20. század végének gyengéd forradalmait az életszínvonal bukórepülése, ellentmondásos, megtorpanásoktól, vargabetűktől, sőt nálunk még a visszarendeződés elemeitől sem mentes politikai fejlődés. A történelmi tapasztalatnak - miszerint a forradalmakat sötét korszakok követik - valamilyen formában érvényesülnie kellett.

Az ember, aki a forradalmat "csinálja", sosem tudja előre, hogy ez a korszak óhatatlanul bekövetkezik. Ez a szerencse; ha előre tisztában volna azzal, hogy a világ gyökeresen nem, csak részleteiben változtatható meg, történelmünk tele lenne "meg nem született" forradalmakkal, a világ pedig olyan népekkel és nemzetekkel, melyeknek minden gondolatát a mások, illetve önmaguk elpusztítására irányuló tehetetlen düh uralná.

A forradalom ugyanis - még az eleve sikertelenségre ítélt is - esély az újjászületésre. Gyakran véráldozattal jár; aki ezt mereven elutasítja, és minden körülmények között ragaszkodik ahhoz, hogy forradalmárként is "ágyban, párnák közt" végezze, nem érti a legmagasabb rendű, a nem ember által alkotott törvények üzenetét.

Szabadság, szerelem...

"Az ember dolga, hogy szabad legyen, s ez a dolguk a nemzeteknek is" - olvastam nemrég az egyik hazai lapban Kovács László tanár úr tollából.

Megvallom, meglepett ennek a gondolatnak a tisztasága, egyszerűsége, és az, hogy minden, amit a szabadság eszméje és a forradalom kapcsán el lehet mondani, milyen briliáns módon van összesűrítve ebben az egy mondatban. Mert mit is jelent szabadnak lenni?

Félelem nélkül szeretni - a talpalatnyi földet, a hazát, mely bölcső, s majdan sír is, "mely ápol s eltakar".

Szabad az ember, ha tudja, hogy a jog nem csupán annak eszköze, hogy az egyenlők közt is egyenlőbbek érdekeit védje és szolgálja.

Szabad az, aki nem létbizonytalanságban él, nem fél a holnaptól; aki nem a szegénységi küszöb alatt él, mert a szegénység a szabadságától fosztja meg az embert.

A szabad embert nem kísérti, hanem bátorítja, előre viszi a múlt; nem szegődik mellé árnyékként a kitaszítottság és a sorstalanság.

Szabad, akinek a szülőföldje a hazája.

Epilógus helyett

Nézem a pozsonyi szállót, melynek teraszáról 1848 márciusában Kossuth Lajos intézett beszédet a tömeghez, bemutatva az ország első miniszterelnökét, Batthyányt. Mellette a későbbi vértanú, Rázga Pál áll, és németre fordítja szavait...

Az "istenadta nép" issza a szónok szavait, és ahogy emelkedik az ünnepi hangulat, úgy nő a tömegben is a tudat, hogy ők most együvé tartoznak, és együtt kell végigcsinálniuk azt a forradalmat, mely Pesten és Bécsben is tombol már. Estébe hajlik lassan az idő, előkerülnek a fáklyák, és a forradalmi hangulattól megrészegült tömeg végigvonul a városon.

Másnap az első magyar kormány gőzhajóra ül, és Pestre hajózik, hogy átvegye a hatalmat a márciusi ifjaktól. Pozsony főváros-szerepe ezzel meg is szűnik, a diéták korszaka eltűnik a történelem süllyesztőjében. Csakúgy, mint a forradalmárok - ki a csatatéren, ki bitón, ki meg emigrációban végzi. Némelyikük sorsa beteljesedik, másoké soha...

Nézem az egykori Zöldfa Szállót, vagyis a mostani Carltont, amely három ház összeépítéséből született, s amelynek a hajdani Zöldfa épülete is része. Sárga csillagokkal díszített kék zászlót lenget rajta a szél. Meg más lobogókat is. Talán éppen e helyütt álmodta meg Kossuth a Duna menti népek unióját. Az álom akkor szertefoszlott. Szertefoszlott, de a szabadság eszméje - melynek rendkívüli jelentőségét Petőfi 1848 című versében érzékletesen láttatja - mély gyökeret vert a társadalomban:

"Nagy idők. Beteljesült az Írás

Jósolatja: egy nyáj, egy akol.

Egy vallás van a földön: szabadság!

Aki mást vall, rettentőn lakol."

Egy év se telt el a vers megírása után, és a szabadság vallásának hívei közül is sokan "rettentően lakol"-tak. Az ő áldozatuk azonban nem volt hiábavaló.

forrás: www.ujszo.com archívum