Egyik percben itt, a másikban ott lesz megbeszélés, tárgyalás, munka. Vagy napokban, esetleg hetekben? Melyik módszerhez tartozik Ön? Az, hogy hogyan viszonyulunk az időhöz, meghatározza a belső, lelki korunkat is.

Egy ismerősöm általában akkor döbben rá, hogy megint eltelt egy év, amikor újra a nőgyógyászhoz kell mennie kontrollra. A múltkor az orvos is megemlítette ezt neki, mire a barátnőm szemei szinte felnyíltak, és akkor ébredt rá, hogy doktor úr mennyit öregedett egy év alatt.

Más abban méri az idő múlását, hogy a környezetének változásait figyeli. Ilyen egy régi épület lebontása, amit kiskorától kezdve ismert, vagy egy park megszüntetése. Ekkor az jut eszébe, hogy az a ház, az a park már csak az emlékeiben él majd tovább. Elvesztés ugyanakkor gyűjtögetés is. Ez a paradoxon az idő haladásának nyoma bennünk. Ez jelentené saját öregedésünk felismerését is? De mikortól kezdődik? Talán a családalapítás után, amikor úgy tűnik a számunkra, hogy a gyerekeink egyik pillanatról a másikra felnőttek? Vagy valamely hozzátartozónk elvesztését követően? Kell-e egyáltalán valamilyen kiváltó ok, hogy érezzük az eltelt idő súlyát?

Manapság nem lehet évekre előre tervezni. Lehet, hogy emiatt nem vesszük észre az idő múlását? Hiszen csak napokban, vagy leginkább hetekben tudjuk előre meghatározni, hogy mit fogunk csinálni a közeljövőben. Akkor tehát ott vagyunk, ahonnan elindultunk? Biztosan nem. Mert tudjuk, hogy az idő nekünk dolgozik, csak tudnunk kell bánni vele és semmiképpen sem szabad elhanyagolni, sőt, lebecsülni sem az erejét. Ugyanis a legfontosabb dolog, hogy képesek legyünk tartani vele a tempót...