Nem tudom - mondja. Nosztalgia? (Hiszen gyerekkorában rendszeresen nyaraltunk a Balatonnál, igaz máshová is jártunk.) Az sem annyira, bár lehet benne valami. - válaszolja. Akkor mi? - faggatom tovább.
Elgondolkodik, majd ezt mondja:
A Balatonnak olyan hangulata van, ami másutt nincs. És értem, hiszen ebben minden benne van. A víz selymessége, a vitorlások és hajók látványa. A dombok zöldellése, vagy a túlpart párába vesző kontúrja. Vagy maga a vitorlázás a vízen, a szél, a lágy ringatózás, a fürdés a tó közepén. A tó vízéről csodálni a partot, a Tihanyi apátságot, Badacsony bazalt oszlopait. Esti séták a füredi sétányon és a mólón, vagy buli a zenés kompon.
Fent a hegyen egy présház ajtajából nézni, ahogy a nap lebukik a tó vizébe, miközben egy pohár üde, hűvös olaszrizlinget kortyolgatok. A Káli medence kőtengerei, ahonnan rálátni a "magyar tengerre". Bolyongani az olyan szép nevű falvak, mint Köveskál, Salföld, Szenbékálla régi, szépen felújított (igaz többségében külföldiek tulajdonában lévő) házai, szőlőskertjei között.
Szóval ez mind, külön-külön, s együttvéve - mondja. Ez nem nosztalgia, csak ragaszkodás, valami mindig visszahúz, mindig új és új helyeket tudok felfedezni, de a régiekre is szívesen visszatérek. S ha megérkezem a Balatonhoz csak nézem a vizet, ahogy a nap szikrázik a felszínén, egyszerre száll meg a nyugalom, s fog el az öröm bizsergése.
