Aztán valahogy apát is idefújta az alföldi szél a somogyi dombok közé, még egészen fiatalon. Így anyámmal való végzetes találkozásából aztán megszülettem én, ezen a betyáros a tájon..., annak is a fővárosában: Kaposváron.
"Ez a város nekem az egész világ, Ismerem minden mozdulatát..."- énekli a város himnuszában helyi dalnokunk, Auguszt Bárió - helyettem is.
Emlékszem, amikor még a hatvanas évek közepén a régi kalauzos buszok "száguldoztak" a város főutcáján, ahol ma már csak "sétáló" lépésekben haladhatunk.
Egyedül megtettem nagycsoportos óvodásként a marathoni távot a harmadik emelettől, egészen a keleti temető mellett lakó nagyiékig. Senki nem akart elrabolni, se leszólítani, pedig még rendőrök se cikáztak folyton föl-le az utakon. Már sehol sincs a régi kocsma, a KÉK EGÉR, ahova útközben betértem egy bambira, annak reményében, hogy a nagyapámat is ki tudom csalni onnan.
Nosztalgiázva megyek el a Tűzoltóság szomszédságában lévő emeletes ház mellett, ahol "fővárosba szakadt" unokanővéreimmel együtt hallgattuk a Luxemburg rádiót... a legjobb Beatles dalokkal.
Csodálkozva nézem az égig érő fenyőfákat, amelyeket még nyolcadikos úttörőmunkával ültettünk az iskolánk köré. Pedig a fenyőfák lassan nőnek...
A legutóbbi gimis találkozónkon még megtaláltuk a régi osztálytermünket, de az "ősi" padok, és a beléjük vésett mély értelmű bölcseleteink már az enyészeté lettek...
Főiskola, munkahelyek... rokonok és ismerősök; barátok és ellenségek, mindig szembejön valaki, vagy visszaköszön valami ebben a városban. (Ez jó... Ám néha unalmas és idegesítő...)
S hogy élhető-e? Ezt mindenki másképp gondolja...
Most éppen virágosan és szökőkutasan gyönyörű és füstmentes... itt, a 67-es út mentén.
És ahogy a "nótafánk" dalolja tovább:
"Egy nagy sóhaj
Ahogy szétnézel
Életed végén futva
S ha itt éltél, nem tévedtél...(?)
