A gyermeki fantázia felettébb sérülékeny. Elég egy okos felnőtt és máris egy világ omlik össze a kicsiben. Erről olvashatunk A kis hercegben is, ahol a rajzolgató gyerek alkotókedvét a mogorva felnőttek törik meg. Majdhogynem örökre.

A könyv főhőse egy kígyót rajzolt le, ami egy elefántot egészben nyelt le. A felnőttek ezt kalapnak titulálták. Másodszorra módosítja a rajzot, "kifordítja" a kígyót, és így mutatja meg a felnőtteknek.

"Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal."

Ahogy nő be a fejünk lágya, ahogy kilépünk a gyermeki gondolati világából, melyben párhuzamosan pereg fantázia és valóság, egyre kegyetlenebbül bánunk a képzelgőkkel. Minduntalan az a kényszerünk támad, hogy a valóságot felfedjük, a játszi világot leromboljuk. Mert racionalizálódik a világ. Elzárkózunk a csodák elől, a természetfelettiről, s megfeledkezünk arról, hogy valaha mi is hittük.

A fantáziát mint olyat, minduntalan a gyerekeknek kell megmenteni a felnőttek elől, erre a mintapélda Michael Ende Végtelen történet című meséje is, ahol nagy Semmi talán, mely majdnem beszippantja a fantázia világát, a felnőtteket jelképezi.

Érdekes, Rousseau úgy tartotta, a fantázia világa csak a felnőttekre tartozik, a gyerekek foglalkozzanak a valósággal. Tolkien, a Gyűrűk ura szerzője pedig arra is felhívja a figyelmünket, hogy La Fontaine és Grimm meséit is felnőtteknek szánták eredetileg.

Bruno Bettelheim szerint a gyermekek értelmi fejlődéséhez szükség van a képzelgésre, hiszen a való világ igaz történetei sokkal inkább okozhatnak lelki sérüléseket bennük, mint a mesék. A lényeg, hogy a gyerekek hamar felismerjék, hogy a valóság szöges ellentéte az ő fantáziájuknak. De ettől nem kell kiiktatni az életükből a képzelgést!

Hogyan van az, hogy a felnőttek világában a realitás ekkora helyet követel? Miért kell leinteni csemeténket, hogy Morzsi kutya márpedig nem sárkány, a tv doboza pedig nem egy középkori erőd?

Valójában úgy tűnik, féltékenyek vagyunk a gyerekek azon kincsére, amivel képesek magukat kizárni a nyers valóságból. S talán mivel bennünk már nincs meg ez a képesség, a másikból is igyekszünk kiűzni. Ezzel pedig olyan buborékokat pukkasztunk ki, amikre örökre emlékezni fognak a gyerekek. Saint-Exupéri is azt írja, a felnőttek kedves megjegyzései után felhagyott a rajzolgatással.

"Így mondtam le hatéves koromban nagyszerű festői pályafutásomról. Kedvemet szegte 1. és 2. számú rajzom kudarca. A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik."