.... korábban velük együtt egy harmadik személy is, de ő nem is beszélt, csak magatehetetlenül feküdt. Látogatók sem jöttek hozzá, mint ahogy a két mostani lakóhoz sem, akik ezen nem szomorkodtak, hiszen kitűnően megértették egymást, órákig képesek voltak belefeledkezve fájdalmaikba, órákon át beszélgetni, mintha a világ megszűnt volna körülöttük.

Szót váltottak ifjúságukról, hogy ki hova járt iskolába, mit végzett. Nevetve idézték fel első szerelmes kalandjaikat, ki-ki elmesélte hogy és hol élte meg és át 56-ot. Mindennapi témájuk közé tartozott a zene, a sport, és persze az annyiszor áldott és átkozott nők.

 A második ágyon fekvőnek a legkisebb mozdulat is fájdalmat okozott, ezért ha társa elaludt, kedvenc könyveit olvasta el újra és újra, ki tudja már hány századszorra. Csukott szemmel is folytatni tudta volna minden félbehagyott mondatát. A regények általában utazási élményekről táplálkoztak, melyekben volt romantika, kaland, és sok más egyéb. Mindarról mesélt, ami számára már soha nem adatik meg, hiszen ágyhoz kötve kell leélnie hátralévő éveit.

Mikor idekerült, átkozott mindenkit. A pokolba kívánt minden segítő kezet, mit tagadja, legszívesebben bevett volna egy marék gyógyszert, vagy mérget ivott volna. De amióta jobban megismerte a másik beteget, újra boldog volt, mikor az, az ablak elé állva, részletezni kezdte, hogy mit lát a kórház előtt.

Mesélt a parkról, a zöldbe borult fákról, a gyönyörű pázsitról, a dalos madarakról, az idős házaspárról, akik minden nap ugyanabban az időben jönnek megetetni a galambokat, akik annyira hálásak, hogy nem félnek a padra ugrani, vagy az idős férfi lábára állni.

Mindezt a második ágyon fekvő, elképedt arccal hallgatta, mintha soha életében nem látott volna parkot, idős embereket, galambokat, fákat, madarakat, fűt. Sokszor lehunyta szemeit, és maga elé képzelte mindazt, amit társa olyan részletesen ecsetelt.

Maga előtt látta a kerékpározó fiatalokat, az egymást kergető kis gyerekeket, a babakocsival  sétáló édesanyákat, egymást üdvözlő barátokat, az egymásba feledkező szerelmes párokat. Ha mély levegőt vett, a mesehallgatás közben, szinte érezte a pólusait át meg átjáró illatokat is.

Egy nap a társa, karneváli csoportokról kezdett el mesélni, ezerszínű ruhákba öltözött táncosokról, jelmezbe bújt emberekről, és a második ágyon fekvőt. Az sem zavarta különösebb képen, hogy nem hallott se dobot, sem cintányért, sem kurjongatást.

De mivel hálás volt barátjának a mindennapos élményért, ezért elhatározta hogy másnap egy kis meglepetéssel készült, mindazt a szépet és jót meghálálva, amivel megajándékozta őt. De mikor hozták a reggelit, hiába ébresztgették és szólítgatták az ablak melletti beteget, az nem mozdult. Két szeme a hófehér plafont bámulta.

Amikor alkalom kínálkozott rá, második ágyon fekvő, kérte a nővéreket hogy hagy kaphassa meg barátja eddigi ágyát.

A nővér szívesen segített, óvatosan az ágyba fektette, és magára hagyta.

A beteg először lehunyta szemét, maga elé idézte a minden részletében ismert kis parkot, amilyen sehol máshol nincs a világon, fájdalmait is elfelejtve egy percre, az ablak felé fordította fejét, de döbbenten látta, hogy az, egy tűzfallal néz farkasszemet.

Mikor visszatért a nővér, megkérdezte hogy mi lelhette barátját, amiért az festői szépségű tájról mesélt neki minden nap.

A nővér elárulta, hogy a beteg vak volt, így nem láthatta a falat sem. Valószínű hogy csak bátorítani akarta önt, lelket verni magába.

A második ágyon fekvő, elszorult torokkal hajtotta fejét a párnára.

Móritz Mátyás