A színdarab végét várták jogosan, a miheztartás végett, az élet oly kénytelen törvényei szerint,- igazodni akartak.

Meghajolva tapsot begyűjteni, na ez nekem nem ment.

Megtalált a halálfélelem is az első havi kontroll előtt, és ez a fekete burok talán végig ott marad már az életemben, ha már nem is halálfélelemként.

Elvesztettem azt a hitet, hogy én tettem sokat magamért, hogy jó módszereket választottam, hogy jó döntéseket hoztam. Az ismeretlentől való kiszolgáltatottság, a hihetetlenül üres magányt töltöttem ki minden nap az egyetlen lehetségessel, a kötelességtudatommal, hogy dolgoznom kell, tennem kell a dolgomat.

A szeretteim nagyon akarták, hogy megszabaduljanak ettől a homályos veszélytől, tudattól, tehát mindent elkövettek, hogy ehhez méltóan lássanak engem viselkedni. A kívülállóságom nem szűnt meg, hiába nem csatlakoztam sorstársaimhoz, hiába éltem ugyanúgy végig az életem. Értettem őket és megpróbáltam nekik is megfelelni, de nem voltam ebben túl sikeres. Mai napig nem tudom mit tennék, tettem volna a helyükben, tehát csak... Lavírozom.

Mi változott?  Őszinteség?  Szavak? Nem ilyen egyszerű ez.  Egy érdekes tánc lett, finom tűkön járva, megcsúszva... de a mi családunk Oszkárra érdemes családregény-kategória.

Valószínű általam is átértékelődött  és felgyorsult most is sok minden, és újabban sűrűn jött az áldás is, mint ahogy szokott lenni.

Látom kimondott ömlengések nélkül, hogy a fájdalom igazgyöngyeit mindannyian felfűzhetjük. Nekem legalább diagnózisom van, vagy legalább tudom a kezdetet.

De ugye ez van mindenhol, az én, a mi életünk az egész része.

Ne menjek ennyire előre, - tehát az elején, február végén nemcsak vége volt a kórházjárásnak...

Merthogy, hiú nő vagyok. Nálam, kivételesen a terápia elmúltával jöttek ki a látványos utóhatások. Úgymint a fogyás, a bőröm, a nyakam ödémás megduzzadása, szájszárazság, fogromlás, stb.

Bezárt a szobámba, a megszokott emberek környezetébe, a régi komplexusaimba. Mivel a sugárkezelés az amúgy is túltermelő pajzsmirigyemet roncsolta, (és hiába mentem segítségért,- nem lehet még, mondták) kevés lett minden erőm. Tehát a hormonok játszadoznak a mai napig velem, időjárás, stressz, bármitől táncolnak szabályozhatatlanul. Igaz tudom mitől, de ehhez nem elég semmilyen önuralom. ( aki érezte a hormonok fejen kívüli tombolását, az tudja, hogy  miről beszélek)

Franz a csodálatos segítőm úgy mondta, lyuk van az élő rendszerben, holt terület. Nincs meg a az áramlás, meghaltak a sejtek. (No, ez egy hosszabb cikk témája)...

Szóval vége a csoda hőskorszaknak. Lépésről, lépésre, minden idegszálban kapaszkodva, halkan folyik már minden.

Az igazságot sejtem, aztán elejtem, keresem az utam és néha tudom ez az enyém. Nem hiszem, hogy nekem rosszabb, mint másnak, nem hiszem, hogy segíthetek azzal a többi betegnek, ha leírom, mit érzek, miken megyek keresztül.

Azt hiszem ezen túljutottam. Elcsendesült bennem az írás fájdalmas feszültsége is, hiszen nem tudok olyan hitet, erőt adni, amiért szabad tollat fogni.

Összementem kissé, és nem hiszem, hogy ez ártana bárkinek, nekem se.

Elbutultak a nagy szavak a rám mindig jellemző pontos definíciók, a drámai mondatok

Amit tudok írni...?

Hiányzik a szeretet. Kevés, és rossz, hogy ilyen időket élünk. Minden eszközzel megpróbálom megtanítani magam a szeretetre, az adásra, az okos szeretetre.

Nem ezt tanítják sehol, nem ezt mondja egyetlen agytúrkász sem, nincs ebben segítő ember sem.

 Akikhez  segítségért szaladtam, ha nem bírtam aggyal, azt mondják, legyél önző, éld a saját életed, legyél minden gyógyulásra, egészségesre nyitott, élj új életet..... a gyerekeid repülnek, mindenki önző, írd meg a saját könyvedet...stb.

Hát én az életemet így írom... öntörvényűen, a saját karmámmal, fejemmel, következetlenül, akár bután...

Én ragaszkodom még most is a saját hülyeségeimhez... Ez bizony nem egy recept.

Tehát... teljes értékűnek érezve magam élni, magam elfogadtatni, megszeretetve úgy élni ahogy számomra érdemes. Hibázva és ütközve és mindig új színekkel gazdagodva, másokat is felemelve, másoknak örömet okozva, segítve.

És éppen most  is, valamiért elakadva egy próbán kell átmennem, és a magam módján. Mondom, tudom, de nem szabad sürgetnem. Meg kell tanulnom a saját keserűségemen, melankóliámon áthidalva azt nyelvet, hangot használnom amivel ki tudom mondani, át tudom adni azt az érzést, amit nem csak ritka pillanatokban várok el én is, ami által én is, mások is szeretettel töltődnek fel a környezetemben. Nehéz a szeretet állandó jelenlét hangját megtalálni, én rég ezt az álmot tűztem ki. Bölcs, szép nyugodt, szeretet sugárzó nagyanya szeretnék lenni. Aki körül ott a nagy családja, békességben, hangosan...

Még a volt férjem is, akiről szintén nem akarok lemondani a rend kedvéért sem, hiszen szeretem, hát még a nagy csodásan színes családomról, akik többek mindenkinél és a csodálatos barátaimról, akik mindig jobban tudják mint én, hogy erős vagyok.