Járva a várost, az ember meg-meg áll egy üvegiroda, egy bevásárló hiper és szuper és giga bevásárlóközpont és market előtt, és nosztalgiával gondol vissza, egykor milyen épületek is álltak a fent említett monstrumok helyett.     

 Mint ahogy elszorul a szíve, és s tehetetlenség lesz rajta urrá, mikor buldózereket, markoló kocsikat lát dolgozni, ahogy a fogaikat és lapátjaikat rég nem használt butiksorba mélyesztik, és pár óra leforgása alatt a földel teszik egyenlővé.

 Nézi a régi neon feliratokat: fodrászat, italkimérés, papír-írószer, és még sorolhatnánk, ahogy sorolhatóak lennének naphosszig a város képét  "csúfító" lepukkadt, lerobbant, semmire sem kellő és hasznosítható boltok, amelyek évekig álltak üresen, lelakatolt ajtókkal, összeplakátozott üvegekkel, ajtajukban pár hajléktalan alakkal.

Beszélünk és felháborodunk hogy a főváros kutyaganés, hogy nem hogy szóhoz nem jutunk a gépjárművek ricsajától, de lassan levegőhöz sem a kipöfékelt mérges gázoktól, hogy egyre kevesebb hely jut egy főre a tömegközlekedési eszközökön, de kikérhetnénk ugyanígy magunknak az egyszer volt üzletek felszámolását, ledózerólását is, mert nem tudom a kedves olvasó hogy vagy vele, de nekem igen is hiányoznak a kis közértek, amelyekből már csak elvétve találok egyet-egyet, az igaziból, az eredetiből, ahol az emberek köszönnek egymásnak, ahol az eladó nem akar és nem is tud busás haszonra szert tenni, de ismeri a vásárlóit, hitelt ad nekik.

 A Boráros-téren már hiába is szeretnék egy fröccsre beugrani a kis kricsmibe, már hiába keresem a bádog üzlet sort, hiszen megszűnt, nincs, mint ha soha nem is lett volna, és a helyén most semmi sincs. Hiányzik, mert hozzá tartozott a minden napjaimhoz, napjainkhoz. Bár biztos volt aki morgott hogy vannak akik már korán reggel itt támasztják a pultot, hogy miért nem mást húztak fel itt, de ha jobban belegondoltak, belátta ő is hogy  hiányérzetük lenne, ha hazafelé nem vehetne meg ezt-azt.   

 Megértem én hogy a pénz minden egyeseknek, a pénz mindennél és mindenkinél előrébb való, hogy piacgazdaságban élünk, hogy akinek pénze van az véghezvihet minden tervet és disznóságot, mert én valahol bűncselekménynek gondolom azt, hogy csak azért nem tetszőnek és nem kellőnek titulálunk valamit, mert az államnak, mert valakinek nem hajt hasznot. Pénzben pedig nem kifejezhető hogy kinek és miért jelent sokat egy egy cukrászda, vagy önkiszolgáló.

 A már előbbiekben említett Boráros-téri önkiszolgálóban még kisrác koromban sokat jártunk édesapámmal, és bár sok emléket nem tudok pontosan felidézni akkori életemből, a fém tűálcákra mégis emlékszem, a sorban álló ismerősökre, a kis pénztáros üvegkalitkára, na és persze a zöldborsó főzelékre, amit érdekes módon soha sem ettem meg az óvodában, inkább méla undorral toltam arrébb, - és a rántott hús izére, amilyet azóta sem ettem.

  Vádolhatnak persze azzal, hogy naiv, szentimentalista vagyok, hogy az idő megszépít mindent, azt is a szememre vethetik hogy csak kötekedni akarok és nem veszem észre, nem tudok megbirkózni azzal a ténnyel, hogy már nincs kereslet ezekre a boltokra, illethetnek a maradi jelzővel, mondhatják hogy ébredjek fel, hiszen a 21. században irodák kellenek, csiribiri centerek, sopingok. Ezen hangoknak biztos igaza van, de még teljesen nem szomorodtam el, mert imitt-amott feltűnik egy százforintos bolt tőszomszédságában egy kalapos, amelyről édesanyám beszél, hogy már akkor itt volt mikor megkezdte az iskolát. Még áll a pipshow árnyékában a régi kis trafik, ahol minden apróságra képes voltam a zsebpénzemet költeni, egy-egy Megdonáldsz háta mögött áll a cukrászda, ahol édesanyám először randevúzott édesapámmal, még áll a patyolat ahova emlékszem sokszor vittük a szennyes ruháinkat.

 De akárhogy is, egyre kevesebbek azok a helyek, ahol elidőzhetünk, gyermekünkkel kézen fogva mesélhetünk, regélhetünk, és látva a már a legmodernebb felszereltségű boltokat, elgondolkozunk hogy talán igaz sem volt amit megéltünk, a gyermek talán el sem hiszi amiről értekezni próbálunk.

 És ha már az egyes szemeket irritáló évtizedekig üzemelő boltokról és helyekről szónokoltam, és felettük morzsoltam könnyeimet, külön dolgozat témájául szolgálhatnának a mindennapjainkhoz éppúgy hozzátartozó emberek, arcok, mint a város képével összefonódó muzsikusok, akik a gangos épületekben adták elő napi rendszerességgel repertóriumukat, akiket nem kergettek el a lakók, nem vertek félholtra suhancok, akiknek akár még kulcsot is adtak hogy bejöhessenek a házba.

 Minden lakó kötelességének érezte hogy egy zsebkendőbe csomagolva legalább egy két forintos ledobjon Lacinak, ( mert hogy nálunk ő járt) aki nem kiabált fel, hogy papír nincsen?, hanem megemelve kalapját, kicsit meghajlítva derekát, még húzott párat a hegedűjén, és ígérte hogy holnap is jön, de egy nap ő is eltűnt, már nem jön.

 És ugyan hol vannak a régi rangok, a két ház közötti részek, ahol fiúk-apák focimeccseket vívtunk, amelyek helyén ugyancsak iroda épület áll. Reménykedem abban, hogy nem vagyok egyedül gondolataimmal, hogy másnak is vannak olyan volt helyei, ahova koncertje járt, ahol az első barátságok szövődtek, ahol az első csók elcsattant, ahol először verekedett egy lány kegyeiért, ahol házi rétest evett, és még folytatható lenne a sor, hiszen ahány ember, annyi emlék. Biztos élnek még olyan "Pál-utcai fiúk" akik emlékeznek a különböző téri gyerekek csatáraira, verekedéseire az iskola után, vagy akár előtt.

 De ki ragadna ma már kardot és fegyvert, hogy megvédje a maga kis grundját, fatelepét, füves-kertjét, valamilyen szinten a saját emlékeit, a saját gyermekkorát? Ki lenne olyan bátor, hogy az életét is feláldozná azért, ami számára szent? Ahogy 49 évvel sokan tették?...

 De reménykedem hogy még olyan is akad, aki betér egy cukrászdába, 33 Stefániára.

 Móritz Mátyás

aki soha nem adja fel