Néhány napja elérkezettnek láttam az időt arra, hogy belevessük magunkat a játszótéri nagybetűs életbe. Beszereztem hát a szükséges kellékeket (mint pl. a tuti, spéci homokozó felszerelést), rádobtam aktuális olvasnivalómat a túlélő felszerelés tetejére, és szélsebesen átgördültünk a közeli tomboldába.
Igen. Nos, az elképzelés és a megvalósulás között úgy pár fényévnyi különbség adódott. Nem tudom például, hogy miből gondoltam, hogy a lányom majd illedelmesen játszik mellettem, míg én a májusi napfényben sütkérezve ellátom magam némi szellemi táplálékkal.
A kívülálló, ártatlan szemlélő számára egy ideig azt a látványt nyújthattuk, mint amikor két mérgezett egér rohangál körbe-körbe. Dorka elöl, mint akiben feltöltött elemek munkálnak, ide-oda cikázott a játékok és játszótér legtávolabbi pontjai között; én pedig lógó nyelvvel eredtem a nyomába, magam után vonszolva a valaha jobb napokat látott babakocsit.
Ő ezt valami nagyon kedves játéknak vélte, mert közben hátra-hátra pillantva nagyokat sikongatott.
Végül hosszas munkával sikerült a homokozóba terelnem, hogy hódolhassak gyerekkori szenvedélyemnek: a várépítésnek. Dorka érdeklődve figyelte, vajon hová ássa magát lökött anyja, majd bekapcsolódván elmélyült tevékenységembe: egy lapátnyi homokot meg is ízlelt azon nyomban.
Itt már kezdtek apró izzadságcseppek gyöngyözni homlokomon, pedig a java még hátra volt. Körülbelül úgy éreztem magam, mintha egy horrorfilm forgatásán vettem volna részt, pedig csak a játszótéri megpróbáltatások kellős közepén találtam magam.
Aztán pár másodpercnyi figyelmetlenségemet kihasználva, csapot-papot ott hagyva megindult félelmei tárgya felé: a 2 méteres magasságban tornyosuló csúszda irányába. Mire megfordultam volna, már hallom is a többi anyuka sikolyát: "Felmászik a lépcsőn." Ugyanis egy meredek és apró lépcsősor vezet a magasba.
Halált megvető bátorsággal vetettem magam utána, és mivel a lebeszélés láthatóan eredménytelen lett volna, hátulról fedeztem az akciót. Úgy a lépcső feléig jutottam, mikor le kellett vonnom a következtetést: ez nekem nem fog menni. Így egyedül lépegetett tovább, én meg teljes izzadságba és hideglelésbe burkolózva próbáltam magasba nyújtott kézzel leesésgátlóként funkcionálni.
Már csak egy apró csúszás, és fel is lélegezhettem (volna), ha nem kezdődött volna minden előröl....feladtam.
Minek is úsznék az árral szemben?
